Felvéve a túrabakancsot, még van esélyünk találkozni a ligeti szőlő magasra törő hajtásaival, ami egy akár harminc méteres magasságig is felkapaszkodó kétlaki lián fajta. A Tokaji borvidéket 6000 évvel ezelőtt benépesítő népek a ligeti szőlő értékesebb termést adó egyedeit kezdték el kiválogatni és termeszteni, ami a mai kerti szőlő (Vitis vinifera) ősének is tekinthető. 

Érdekes személyiségformáló hatása van az időnek. Emlékszem, mikor fiatal lányként kirázott a hideg a szekrények mélyéről elővett megszürkült abroszoktól, amiken erős festékkel átitatott fonal rajzolta ki a mintákat. Nagyanyám ragyogó szemekkel simítgatta őket, én meg egyszerűen nem tudtam megérteni, mi ebben a szép. Aztán eltelt pár évtized, és ma már ámulva időzök a népművészet legkülönfélébb alkotásai előtt. Mert annyira csodálatosak azok az abroszok…

Ezúttal egy olyan védett növényt szeretnénk bemutatni, amelynek mai jelenléte hazánkban már erősen kérdésessé vált. Húsz éve ugyanis annak, hogy senki sem észlelte korábbi élőhelyein: sem a Balaton-felvidéken, sem a Kőszegi-hegységben. Hogy valóban eltűnt-e hazánkból, vagy csak jól elrejtőzött az emberek elől, azt senki sem tudja.

Úgy tartja a mondás, hogy aki ültet egy rózsabokrot a magyalfa mellé, és mindkettőnek héjából leránt egy keveset, majd a meghántott helyeken összekötözi az ágakat, rá mohát és földet csomóz, az gyökeret ereszthet a két növényből. Ha a gyökér megeredt, azt elvágva és a földbe ültetve egészen különleges élményben lehet részünk: zöld rózsákat nevelhetünk.

Ha betartunk néhány alapszabályt, biztonságosan elvégezhetjük az őszi szezonban fáink koronaritkító metszéseit, hogy sokáig egészséges, mesés lombú fákban gyönyörködhessünk. Mégsem biztos azonban, hogy ez a megfelelő időpont – de az sem, hogy egyáltalán van ilyen.

Hulladékgazdálkodás, újrahasznosítás, megújuló erőforrások – az utóbbi évek egyre gyakrabban előtérbe kerülő fogalmai, amelyek azonban még mindig átláthatatlanok és nehezen értelmezhetőek a szakmán kívüliek számára. Márpedig a klímaváltozás egyre csak gyorsuló ütemével párhuzamosan ezeknek a fogalmaknak is egyre nagyobb relevanciája lesz, így villámgyorsan férkőznek be mindennapjainkba.

A rózsák hamupipőkéjének is nevezett vitaminbomba idén nem élte legjobb évét: a kártevők és a napégés igencsak próbára tették tűrőképességét. És bár nem a legszebb az idei termés, még így is akad bőven olyan cserjés, amit érdemes meglátogatni egy kosárnyi piros, zamatos csipkebogyóért.

A középkorban a „herba benedicta” nevet kapta, ugyanis a gonosz teremtmények és a veszélyek távoltartására használták. A Geum urbanum, azaz az erdei gyömbérgyökér számos tulajdonságából adódóan a késő ősz és a téli hónapok kedvelt fűszer- és gyógynövénye. Jellegzetes és aromás illatával egyértelműen tudomásunkra adja: nem rokona a sokak által ismert és kedvelt gyömbérnek – de annál közelebb áll a hideg évszakok egyik kedvencéhez, a szegfűszeghez. Hogy miért? Nemsokára kiderül!

Talán többek jártak már úgy, hogy a boltban vásárolt sajt, túró, joghurt vagy vaj komoly csalódást okozott. Főleg az idősebb generációk tagjai érezhetik úgy, hogy az emlékeikben élő és vágyott ízek elvesztek a termékkínálat sűrűjében, és sosem sikerül átélni azt a gasztronómiai élményt, amit egy szép sárga vajdarab vagy egy rögös túró képe idéz fel bennünk. De a jó hír, hogy magunk is előteremthetjük ezeket a termékeket, és nem is olyan bonyolult, mint hinnénk!

Egy háziasszony számára kevés bosszantóbb dolog van annál, mint amikor elővéve a lisztes zsákot, kis hálószerű képződmények kötik össze az egykor puhán porzó, makulátlan kenyérlisztet. Ha olvasóink valaha szembe kerültek a kamra rettegett ellenségével, akkor tudják, miről beszélek: az élelmiszermoly bizony egy ádáz ellenség, és ember legyen a talpán, aki egy-kettőre meg tud szabadulni tőle.

Ma már sajnos az a kép él a novemberről, hogy ekkor kezdjük el kibontani a nyáron eltett finomságok üvegjeit. Pedig az élet a hűvösebb napokkal sem áll meg: számos olyan zöldség és gyümölcs van még, amiből bátran eltehetünk télire.

Az egyik legrégebben termesztett kultúrnövényünk, amely az abraktakarmánytól a madáreleségen át a legelőkelőbb éttermek konyhapultjáig minden lehetséges utat bejárt. A hatezer évvel ezelőtti Mezopotámiában is előszeretettel termesztették, innen indult hódító útjára, és jutott el Ázsián, Afrikán és Európán át a világ minden tájára. De mi okozta viszontagságos történetét, és miért ajánljuk mégis rendszeres fogyasztását?