A válasz röviden és tömören: igen, öntözzünk. De ha megállunk e túlegyszerűsített válasznál, és ész nélkül locsolunk, nagyobb bajt okozunk, mint amit a szárazság eredményezne!
A kertépítés története nagyjából egyidős az emberiséggel. Ahány kor, annyi szokás – megoldások és struktúrák sokszínűsége köszön vissza az évszázadokból, egy azonban mindben közös: a kert, a növények gondozásának művészete valahol mélyen a paradicsomi kert utáni vágyakozásunkból ered, egy belső hangból, ami szeretne visszatalálni az egykor harmonikusnak és felhőtlennek tartott világhoz.
Ahogy teltek múltak az évek, ahogy születtek a gyerekek, és családanyaként kinyílt a világ, egyre többször hangzott el számból az öntudatlan mondat: „bezzeg, amikor mi voltunk gyerekek!”. Amikor még öröm volt sárban taposni, amikor a bújócska volt az abszolút kedvenc, amikor alig vártuk, hogy megtanuljunk olvasni, mert a könyvek igazi kincsnek számítottak. Amikor még fogalmam sem volt róla, miért mondogatják mindig azt a felnőttek: „bezzeg a mi időnkben”.
2001-ben a Pékek Világszövetsége világnappá nyilvánította a kenyér napját, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet erre az alapvető élelmezési cikkre, illetve a pékek sokszínű és áldozatos munkájára. A kenyér minden történelmi korban értéket képviselt – számos szokás, történet és jelentés kapcsolódott hozzá. Megbecsülni kötelesség volt, kidobni vétek: az ünnepi asztal terítőjéről még a morzsákat is összeseperték, mert úgy vélték, hogy gyógyító ereje van. Ma mi is a kenyérsütés hagyománya előtt tisztelgünk egy különleges időutazással.
Éles vitát vált ki a két tábor tagjai között, egyesek határozottan tagadják még a gondolatát is, mások viszont egyértelmű és logikus levezetésekkel igazolják mindent behálózó jelenségét. Komplett kutatócsoportok igyekeztek láthatóvá tenni a folyamatot, de egy olyan nehezen tetten érhető jelenségről van szó, amelyet a legtöbben ismerünk, talán el is fogadunk, de bizonyítani valószínűleg sosem tudjuk majd. A gazdasági fejlődés társadalmilag mélyen megvetett mumusa: a tervezett elavulás jelenségének néztünk a körmére.
A minap hazafelé tartva műanyag zsákokba tuszkolt zöldhulladékok egész sora kísérte utamat. Döbbenten állok a jelenség előtt, mert egyszerűen nem tudom megérteni, miért dob ki valaki halomszámra olyan kincseket, amiket a lemetszett, lehullott növényi részek jelenthetnek kertünk számára. Nem rossz megoldás a zöldhulladék külön gyűjtése és elszállítása – de a helyben felhasználás még jobb! Mutatom, mire gondolok.
Minden ünnepnek megvan a sajátos hangulata. Mást ad egy karácsony, mást egy húsvét, és másról szól egy születésnap, eljegyzés, szüret vagy épp diplomaosztó. Az viszont bizonyos, hogy az ünnepi asztal, és a rá kerülő finomságok fontos részei az élménynek: különleges recepteket gyűjtöttünk eleink őszi lakomáiból.
Aki ismeri, a halhatatlanság növényének nevezi. Azonban a legtöbben még nem is hallottak a gulanról, azaz a jiaogulan növényről, amely egyre népszerűbb nemcsak a kínai orvoslásban, hanem a nyugati gyógyítás kultúrájában is. Mi ez a növény, és mit kell tudnunk róla? Ebben igyekszünk most segíteni.
Az elmúlt évtizedben világossá vált, hogy a bőség, a túlkínálat, a fogyasztásközpontú életvitel és a feldolgozott, valós beltartalmi értékeket sokszor nélkülöző élelmiszerek az egyik legkomolyabb és legtöbb egészségügyi szövődményt okozó társadalmi problémává tették az elhízást. A túlsúly nem pusztán esztétikai probléma: szerteágazóbb fenyegetés, amely egészségünk és életminőségünk modern kori Damoklész kardja lett.
A világban zajló folyamatok nap mint nap nem várt kihívások elé állítanak bennünket, és egyre inkább megkívánják az előrelátó, tudatos gondolkodást. Eddigi szokásainkat kénytelenek vagyunk megváltoztatni, sokszor gyökeresen, és olyan szerepekben, területeken kell helyt állnunk, amelyek ezidáig teljesen ismeretlenek voltak számunkra. Ezért is fontos már most azon gondolkodni, hogyan biztosítsuk otthonunk melegét akár extrém körülmények között is.
2000-ben az ENSZ tagállamai elfogadtak egy világszintű célrendszert, ami az országok nehézségeire, kiváltképp a társadalmi problémákra koncentrált. 15 évvel később, 2015-ben ennek folytatásaként fogadták el az Agenda 2030 határozatot, ami a korábbiaktól eltérően már nemcsak a fejlődő országokat állította fókuszba, hanem a fejlett országok szempontjait is figyelembe vette a fenntartható jövő felé vezető úton.
A mai vidékeket járva már aligha hihetnénk, hogy bizony voltak olyan idők, amikor egész Északkelet-Európát egybefüggő erdős terület borította. Amikor még zöldellő lombok tömegében úszott a táj, és a teremtés csúcsai nem az emberek, hanem a bölények, hiúzok és farkasok voltak. Itt élte túl a történelem évszázadait kontinensünk utolsó őserdeje is, ami 1979 óta az UNESCO Világörökség része, ráadásul kiemelt bioszféra-rezervátum és a Natura 2000 különleges természetmegőrzési területe is.
