Nagy lázban égett az ország a héten, már ami a focit illeti. És bár a nyár a szabadidős tevékenységek, a friss levegő, a napfény (és a foci) időszaka, azért néha-néha jólesik egy könnyed esti film mellett nyugovóra térni. Ezúttal amerikai alkotásokból készítettünk válogatást.

Az egyik legmegosztóbb használati cikkünk. Van, aki egyenesen rajong érte, nem is tudna nélküle élni, és vannak olyanok, akik ördögtől valónak tartják. A vitában valószínűleg sosem fogunk tudni igazságot tenni, de megpróbálunk segíteni abban, hogy tisztábban lássuk, kell-e nekünk személy szerint a törlőkendő.

Lájkoholizmus. Elsőre kissé viccesnek tűnő kifejezés ez, pedig nagyon is komoly tünetegyüttest takar. A közösségi hálók huszonkettes csapdája. Belekerülni egyszerű, de kikerülni onnan sokkal küzdelmesebb.

Nincs is annál jobb, mint amikor egy sűrű és fárasztó hét után kicsit megpihenhetünk, és a hétköznapi gyors ebédszünetek után egy nyugodt, sehova sem sietős vacsora vár ránk. Ebben nagy segítségünkre lehet a háziasszonyok jolly jokere, a tucatnyi változatban elkészíthető pesto, amiből egy-egy üveggel mindig érdemes tartanunk kamránkban. Alig tíz perc előkészület, és az asztal telis-tele finomságokkal, mi pedig egy nagyot fújva búcsúzhatunk el egy újabb nehéz héttől.

Nemrég egy csodás kiránduláson vettünk részt kis hazánk egyik leghosszabb mesterséges tavánál, a Desedánál. Egy apró gyöngyszem a somogyi tájban, ami megannyi lehetőséget kínál kicsiknek és nagyoknak, és ahol megéri eltölteni legalább egy, de inkább több verőfényes napot.

Pár hónappal ezelőtt azt hittük, hogy végre történik valami. Több tízezren álltunk az élővilág mellé. Elhittük, hogy eddig és nem tovább szennyezték a folyót. De nagyot tévedtünk. Amíg egy-egy megosztás, mérges like és felháborodott szó kíséretében hátradőltünk a kényelmes fotelunkban, a Sajó tovább szenvedett. A mérgező folyam egyre erősebben ömlött az egykor tiszta vizű folyóba, és az élet minden küzdelem, minden élni akarás ellenére lassan eltávozott belőle. Ennyi volt. A Sajó közel ötven kilométeres szakasza halott.

Ahogy egyre inkább kitárul a világ, azt is észreveszem, hogy bizony nagyon sok dologra nem tanítottak meg bennünket. Az élet és az azt megalapozó természet egy csodálatos rendszer, amiben a legkisebb beavatkozás, a legkisebb helytelen tett is komoly károkat okozhat. Fontos tehát tisztában lennünk azzal, hogy mit, mikor és hogyan tehetünk, mik azok a fontos szabályok, amelyeket be kell tartanunk. Jusson eszünkbe ez akkor is, amikor egy erdei növénygyűjtő túrára indulunk, de még abban az esetben is, amikor saját kertünkben szedjük le a felhasználni kívánt gyógynövényeinket!

Párlófű, patikafű, Szent Pál füve, hattyúfű, körömfű, és még tucatnyi néven illethetnénk. Nem másról van szó, mint az apróbojtorjánról, ami a fitoterápia tanai szerint a gyulladások legfőbb doktora. Bokros helyek, tisztások, erdőszélek és rétek sárga fürtű lakója. Könnyen felismerhető jellegzetes szagáról, kesernyés ízéről. De mit tud az apróbojtorján, és miért érdemes fogyasztanunk?

Södertäljé egy svéd kisváros Stockholm közelében, ami nemrégiben egy egészen elképesztő dologgal került a figyelem középpontjába. Futótűzként söpört végig a városon a Corvid Cleaning nevű startup projekt, ami egy igazán forradalmi technikával tisztítaná meg a várost a nemkívánatos szeméthegyektől.

Percekig ültünk az ágyban, hónunk alatt szorítva a lázmérőt, mire kiderült, hogy mennyi is az annyi. A higany csigalassúsággal szökött egyre feljebb és feljebb, mi pedig izgultunk, hogy ne menjen 39 fölé, mert a vizes lepedős csavarásnál, a rettegett priznicnél kevés irtózatosabb dolog volt egy gyerek életében. De a lázmérők, azok az igazi lázmérők nem csak ezért voltak olyan misztikusak. Mint a szemünk fényére, úgy kellett vigyáznunk rá. Mert a higany bizony nem játék!

Adott egy alkotni vágyó ember, aki az élet szépségét és örömeit keresi. Bár tisztában van azzal, hogy a világ nem rózsaszín, mégis úgy gondolja: lehetne szép. Adott egy felismerés: a gyerekeknek szükségük van olyan mesékre, ahol a lélek támaszt és hitet kap. „Az, hogy jó vagy, az természetes, és ez így a jó”. Nem is kell több, talán csak egy kevés biztató szó, és máris megszületik a bizalom, a szeretet és az összetartozás nagy meséje, Mázli és Szamóca története.

Emlékszem az utolsó hetek izgalmaira, amikor próbáltam elképzelni, hogy vajon milyen lesz? Hasonlít majd rám? Vagy kék szemű lesz, mint az édesapja? És az orra? Benne lesz az a jellegzetes görbület, vagy megússza a családi védjegyet? És a hangja? A mosolya? Izgalmas és szívet melengető pillanatok ezek. Pillanatok, amik a gyermekeink számára lehet, hogy már csak régi mesék lesznek…