Kevés olyan filmet, sorozatot említhetnék az utóbbi évtizedből, amire azt mondom, nemhogy érdemes, de kötelező megnézni. A Netflixen futó Painkiller, magyarul A gyilkos csodaszer ilyen. Egyszerre megdöbbentő, elgondolkodtató, gyomorforgató, dühítő és változásért kiáltó alkotás, ami bár kitalált elemekkel is operál, a legigazibb történet alapján készült.

Egykor a dél-európai kolostorok jellegzetes fűszernövényeként ismerték – mára a legtöbb nemzet konyhájában megtalálható. A népnyelv méhfűnek is nevezi, hiszen kiváló mézelő növényünk, ráadásul még vérszívó szúnyogjainkat is képes távol tartani. Teája nyugtat, szörpje isteni finom, talán nincs is olyan terület, ahol ne állná meg a helyét.

A minap egy áruház kertészeti osztályán járva megdöbbenve álltam meg egy sornyi neonszínekben világító kaktusz előtt. Ösztönszerűen ült ki arcomra a fintor, és őszintén szólva a hideg rázott ki a látottaktól. Minek a dísznövényeket is génmódosítani?

A legtöbben a Chef's Table című Netflix sorozatból ismerhetitek: egy különleges séf, aki nemcsak lelket, hanem filozófiát is ad az ételeknek, méghozzá nem is akármilyen stílusban. Jeong Kwan, koreai szerzetesnő színessé és felemelővé varázsolta Budapesten a borongós hétfői napot, és egy olyan kulináris élményt hozott el nekünk, amiből sokat tanulhattunk.

A szárított virágok iránti rajongásnak többezer éves múltja van: az ókori társadalmaktól kezdve egészen a viktoriánus korig számos kultúrában kiemelt szerepet kaptak a szikkasztott növények. Mára viszont sajnos elfeledtük, hogy a szárítás nem csupán abból állhat, hogy fellógatjuk a menyasszonyi csokrunkat – a virágok tartósításának ilyetén módja valójában a végtelen kreativitás földjére vezet. És ezt be is bizonyítjuk!

A szüretek és nagy befőzések lecsengésekor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mondat végére pont került, és már nincs mit kezdenünk a kertünkben itt-ott fellelhető termésekkel. Ilyenkor jön jól egy kis kreativitás és a vállalkozószellem, hogy megadhassuk az utolsó nagy lökést a nyári napsütésnek, és mindennapjainkba izgalmat csempészhessünk.

Lassacskán kezdi bontogatni szárnyait az ősz: a lombkoronákban meg-megjelennek a sárga levelek, a reggelek harmatosabbak, és egymás után térnek nyugovóra kedvenc kerti virágaink. Ám ekkor, ebben a csendesülő időszakban hirtelen feléled egy csodálatos növény, ami beporzók ezreinek nyújt őszi táplálékot. Egy méltóságteljes kerti dísz, aminek lila és kék virágcsokrai melegséget varázsolnak az egyre hűvösebb reggelekbe.

Egy időben slágernövény volt, mára szinte teljesen megfeledkeztek róla. Nem érdemelte meg, ugyanis a tamariska nemcsak egy gyorsan növő, terebélyes, árnyékot adó növényünk, hanem kitűnő beporzóbarát eleme is lehet a kertünknek. Szinte minden körülmények között jól boldogul, és ízlésünknek, kreativitásunknak megfelelően alakíthatjuk.

A régmúlt idők konyhaművészete megannyi felfedezésre váró finomságot rejt magában. Ismeretlen alapanyagok és elsőre furcsának tűnő párosítások néznek rám vissza az 1800-as évekbeli recepteskönyv oldalairól. De kipróbáltam egy-két receptet, és bár voltak kanyarok az úton, összességében nem csalódott senki!

Golf-áramlat, AMOC-áramlat, természeti katasztrófák, éhezés, harmincas mínuszok és tűzforró nyarak – minderről most már egyre gyakrabban hallani a médiában. De mit is jelent mindez a gyakorlatban, az átlagemberek számára, és egyáltalán mi az az AMOC áramlat, aminek a leállása bekövetkezhet?

Az élelmiszeripar egyik legnagyobb átverése a rózsaszín legkülönfélébb árnyalataiban tetszelgő lazac esete. Kevesen tudják ugyanis azt a kiábrándító tényt, hogy a tenyésztett lazacok húsa alapvetően fehéres-szürkés színű, és festékanyagtól nyeri el dekoratív színét.

Az otthon egy meleg, biztonságos, meghitt családi fészek, ahova megnyugodni térhetünk haza. Intimitásunk és magánéletünk privát szférája, ami védőburokként áll köztünk és a külvilág között. Vagy nem más, mint egy hely, ahol csak kipihenjük magunkat, ahova csak a szükséges muszáj idejéig térünk be?