Városi betonrengeteg, egymást keresztező utak, el-elsuhanó autók, benzingőz, rohanás, szürkeség. Éppen a buszmegállóban várjuk a következő járatot, amikor alig hallható zümmögésre leszünk figyelmesek. De nem találjuk a hang forrását. Jobbra is, balra is csak a megszokott városkép: fékezések, motorok és munkagépek hangjai. De a zümmögés nem csendesül. Kilépünk a tető alól, felpillantunk, és alig hiszünk a szemünknek.
Egyre több ruhát vásárolunk, és egyre rövidebb ideig hordjuk őket. Ma a világon évente több mint 150 milliárd új ruhadarabot gyártanak, és ez a szám egyre csak növekszik. A gyártáshoz felhasznált víz, energia, vegyszerek és a sokszor hordás nélkül, címkével félredobott ruhaneműk miatt a textilipar a második legkevésbé fenntartható iparág a világon. De mégis hova tűnnek a megunt darabok? Milyen utat járnak be? Mi a végállomás? Szemét vagy újrahasznosítás? Ennek próbáltunk meg utánajárni.
Minden egy kerítéssel kezdődött. Megláttam, és nem eresztett. Aztán beléptem a kapun, és egy más világba érkeztem. Egy világba, ahol egyszerre kel életre a múlt és válik szebbé a jövő, ahol a páncélok alatt érző szívű, erős és végtelenül bátor emberek rejtőznek. Egy siklósi fiú története az útkeresésről, a küzdelemről, az életről. Egy élet története, ami még sokáig hatással lesz rám.
Az elmúlt években lépten-nyomon azt halljuk, hogy a műanyagszennyezés milyen káros hatással van mindennapjainkra, főképp az előttünk álló, jövőbeli mindennapokra. És ez így is van. Viszont egy nagyon fontos – és legalább annyira káros – anyagról elfeledkezünk. Úgy hívják: beton.
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség már régóta aktívan foglalkozik a klímaváltozás kérdéseivel, annak gazdasági és társadalmi aspektusaitól kezdve egészen az egyéni szervezetre mért hatásokig. A jelentések pedig egyre ijesztőbbek.
Azt mondják: az élelmiszerhamisítás egyidős az emberiséggel. A profit és a nyereség utáni vágy annyira el tud hatalmasodni embertársaink felett, hogy néha semmi sem szent. A felkutatott csalásokból legalábbis az a kép tükröződik, hogy a fogyasztás ilyenkor mindenről, csak nem az egészségünkről szól.
Egyre több olyan tanulmány jelenik meg, amely élesen bírálja a modern kor táplálkozási szokásait, a „töltelék” tápanyagok nagymértékű fogyasztását, a kiegyensúlyozatlan arányokat és a mértéktelenséget. Az elnehezítő, szénhidrátdús megoldások helyett bemutatunk egy olyan izgalmas gasztronómiai szegletet, amely nemcsak egészséget, kreativitást, hanem könnyedséget és szellemi frissességet is hozhat mindennapjainkba.
Borús tavaszi nap volt. Gyerekek nagyszülőztek, mi pedig beletemetkeztünk a kerti munkába: ültetés, gyomlálás, kötözések, egy kis metszés, karózás – csak úgy nyikorgott a talicska. Már kellemesen átjárta testünket a fáradtság, és a gyomrunk is korogni kezdett. Tomi! Mennyi az idő? Nem tudom, nincs nálam telefon. Hol áll a nap? Nem állt sehol. Pontosabban tisztes takarásban. Akkor most mennyi az idő?
Mondhatni: kemény nő vagyok. A fájdalmat mindenesetre egész jól viselem. De amikor már a kialvatlan, csukott szemeimből utat törnek a közel sem könnyen viselhető fájdalom könnyei… na akkor már én sem vagyok kemény. Túl vagyok rajta. Lassan elhagyhatom a kötéseket, visszatérhetek a kerti munkákhoz – emlékezni viszont még sokáig fogok… nem is tudok mást tenni, mert az átéltek látható jelei évekig elkísérnek majd…
Fejfájás, ingerlékenység, kimerültség? Lehet, hogy a parfümöd az oka!
Gyakorta hallani: ilyen csak a filmekben létezik. Mi most megfordítottuk a jól ismert szállóigét, és olyan gondolatokat hoztunk el kvízünkben, amelyek az életben is nagy igazságokként szolgálhatnak. De vajon tudod-e, melyik filmben hangoztak el ezek a bölcsességek?
„Úgy hallottam egy orvostól, hogy a múmia orvosolja a fejfájást, a migrént, a féloldali bénulást, az arc bénulását és az epilepsziát” – olvashatjuk egy arab szerző írásos gyűjteményében. Ez az elejtettnek tűnő mondat pedig sokkal több annál, mint egy közbeékelt megjegyzés: a múmia felhasználásának ugyanis dokumentálható története van. És nem is ez az egyetlen mára eltűnt, zavaros orvoslási praktika a múltból!