Életre kelt buszmegállók, virágos rétek a betonrengetegben
Városi betonrengeteg, egymást keresztező utak, el-elsuhanó autók, benzingőz, rohanás, szürkeség. Éppen a buszmegállóban várjuk a következő járatot, amikor alig hallható zümmögésre leszünk figyelmesek. De nem találjuk a hang forrását. Jobbra is, balra is csak a megszokott városkép: fékezések, motorok és munkagépek hangjai. De a zümmögés nem csendesül. Kilépünk a tető alól, felpillantunk, és alig hiszünk a szemünknek.
Lehet, hogy úgy érzed, jól jönne még egy póló, de valójában nem. A világ körforgásának biztosan nem
Egyre több ruhát vásárolunk, és egyre rövidebb ideig hordjuk őket. Ma a világon évente több mint 150 milliárd új ruhadarabot gyártanak, és ez a szám egyre csak növekszik. A gyártáshoz felhasznált víz, energia, vegyszerek és a sokszor hordás nélkül, címkével félredobott ruhaneműk miatt a textilipar a második legkevésbé fenntartható iparág a világon. De mégis hova tűnnek a megunt darabok? Milyen utat járnak be? Mi a végállomás? Szemét vagy újrahasznosítás? Ennek próbáltunk meg utánajárni.
Egy hétköznapi hős, 21. századi lovag a remény és az emberség erejével
Minden egy kerítéssel kezdődött. Megláttam, és nem eresztett. Aztán beléptem a kapun, és egy más világba érkeztem. Egy világba, ahol egyszerre kel életre a múlt és válik szebbé a jövő, ahol a páncélok alatt érző szívű, erős és végtelenül bátor emberek rejtőznek. Egy siklósi fiú története az útkeresésről, a küzdelemről, az életről. Egy élet története, ami még sokáig hatással lesz rám.
Egy új egészséges hóbort: Popeye ma valószínűleg mikrozöldségeket enne
Egyre több olyan tanulmány jelenik meg, amely élesen bírálja a modern kor táplálkozási szokásait, a „töltelék” tápanyagok nagymértékű fogyasztását, a kiegyensúlyozatlan arányokat és a mértéktelenséget. Az elnehezítő, szénhidrátdús megoldások helyett bemutatunk egy olyan izgalmas gasztronómiai szegletet, amely nemcsak egészséget, kreativitást, hanem könnyedséget és szellemi frissességet is hozhat mindennapjainkba.
Miért arra hagyatkozunk, aminek nincs lelke? – A belső idő (eltűnésének) nyomában
Borús tavaszi nap volt. Gyerekek nagyszülőztek, mi pedig beletemetkeztünk a kerti munkába: ültetés, gyomlálás, kötözések, egy kis metszés, karózás – csak úgy nyikorgott a talicska. Már kellemesen átjárta testünket a fáradtság, és a gyomrunk is korogni kezdett. Tomi! Mennyi az idő? Nem tudom, nincs nálam telefon. Hol áll a nap? Nem állt sehol. Pontosabban tisztes takarásban. Akkor most mennyi az idő?
Soha nem gondoltam volna, hogy a saját kertemben is veszély leselkedik rám – mérgező növények a kertben
Mondhatni: kemény nő vagyok. A fájdalmat mindenesetre egész jól viselem. De amikor már a kialvatlan, csukott szemeimből utat törnek a közel sem könnyen viselhető fájdalom könnyei… na akkor már én sem vagyok kemény. Túl vagyok rajta. Lassan elhagyhatom a kötéseket, visszatérhetek a kerti munkákhoz – emlékezni viszont még sokáig fogok… nem is tudok mást tenni, mert az átéltek látható jelei évekig elkísérnek majd…
Múmiákat ettek, és nem is ez volt a legbizarrabb gyógymód egykoron
„Úgy hallottam egy orvostól, hogy a múmia orvosolja a fejfájást, a migrént, a féloldali bénulást, az arc bénulását és az epilepsziát” – olvashatjuk egy arab szerző írásos gyűjteményében. Ez az elejtettnek tűnő mondat pedig sokkal több annál, mint egy közbeékelt megjegyzés: a múmia felhasználásának ugyanis dokumentálható története van. És nem is ez az egyetlen mára eltűnt, zavaros orvoslási praktika a múltból!