Jól emlékszem: amikor az első töltött paprikámat készítettem, még gimnazista voltam. A Magyar Konyha nyári számában találtam a receptet, és szóról szóra követtem a leírást. Azt hiszem, nagyon finom lett, mert mind elfogyott, bár nem tudtam, milyennek kellene lennie valójában. Aztán évről-évre tökéletesítettem a receptet, és soha nem maradt a tálban belőle egy falatnyi sem. Most pedig elérkeztünk oda, amikor a leányaimmal együtt alkotunk vacsorát, és az ő ötleteik beépülnek a hagyományos elkészítési módokba. 

A forró nyári napon egy tartalmas leves után egyenesen a sütőből varázsolhatunk elő ellenállhatatlanul illatozó, gyümölcsös második fogást. Ha marad belőle, vacsorára és reggelire is tökéletes, laktató kásaétel!

Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan – vallotta Hamvas Béla. Szeretem írásait, gondolatai sokszor összecsengenek az enyéimmel, de ezzel nem tudok egyetérteni. A szerelemnek és az ivásnak is meg kell adni a módját, igyunk bármit is. A módja, a szokások, az italfogyasztás etikettje azonban folyamatos változásban van, ahogyan a világunk is. Erről beszélgettem Bitai Gergely sommelier-vel Budafokon, Budapest Bornegyedében.

Szemirámisz függőkertjétől a raklapkerten át fogasra akasztott növényekig mindenféle módon teret nyerhet az egyre népszerűbb vertikális kertészkedés. Ennek titkait gyűjtöttük most össze.

Réges-régen, amikor még az emberek élőszóval beszélgettek és a felhők legfeljebb bárányokat vagy esőt jelentettek, senki sem fényképezte le a vacsoráját. Hogy mit ettek eleink, azokat ékes szavakkal vetették papírra, vagy kivételes esetben vászonra festették, esetleg lerajzolták. Így az öreg szakácskönyvek megsárgult lapjain olvasott étel-meséknek leginkább képzeletünkben kell életre kelni.

A keleti filozófiában a tökéletes személy, az erkölcsös, nemes gondolkodású ember jelképe e gyönyörű virág, mely teljes nyílásban pompázik a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert nagy-tavában. E rendkívül látványos vízinövény minden évben újra és újra fölemelkedik a fényre a sötét, ragadós iszapból a víz fölé, ott bontja hatalmas leveleit és rózsaszínű virágait.

A hidegtűrő naspolya egy kevéssé ismert gyümölcs, talán azért, mert csak az első fagyok beköszöntével kezdi meg hódító útját. Kiváló lekvárnak, zselének, likőrnek, de ízletes sós ételekben is. A naspolyaszalszában van valami szédítő, melengető és valami ismeretlen báj, ami ellenállhatatlanná teszi. Beleszerettünk!

„Nem dekorkertek, nem látványkertek vannak minálunk, csak olyan vidéki kertek” – szabadkozott Kellerné Szász Anikó, a berhidai kertbarát kör vezetője. Éppen erre voltunk kíváncsiak: azokra az igazi, autentikus zöldséges kertekre. Arra, hogyan művelik kertjeiket ezek a fáradhatatlan asszonyok, miként változtak meg a kerttel kapcsolatos hagyományok a digitális világ megjelenésével. Vagy maradt-e, marad-e minden a régiben?

Van abban valami egzotikus, valami egészen izgalmas, amikor a gyümölcs a sóssal találkozik. A magyar konyhától sem idegen, bár sokan berzenkednek tőle. Igazán kár lenne kihagyni, mert úgy borzolják ezek az ízorgiák az ízlelőbimbókat, mintha a távol-keleti konyhák ínyencségeit kóstolnánk. Ha ott érdekesnek és finomnak találjuk a gyümölcsöt sósan, akkor miért ne lehetne a hazai gyümölcsökkel sósat játszani? A füst íze meg még pikánsabbá teszi az összhangot: füstölt hús, füstölt szalonna, füstölt sajt és édes gyümölcs egybekelve: mennyei! Amikor beköszönt az augusztus, és a kert elkezdi kínálgatni sorban a körtéket, akkor ki nem maradhat a kedvencem, a pikáns körtés kalács.

Amikor a szilva elkezdett potyogni a fáról, már tudtam, hogy a nyári szünidő felén túl vagyunk. Ilyenkor kosárba kellet szednem: a potyogósat a földről, a fáról a puhákat. Forgattam őket a kezemben, körmömmel mintát rajzoltam a hamvas héjára. Mire becipeltem a konyhába, már javában gyúrta a tésztát a dédnagyanyám. Morgolódott, hogy megint olyan soká elvoltam, mindig elvacakolok a fák alatt.

Megdobogtatta a szívemet, amikor aratóünnepre kaptam meghívást, mégpedig a határon túlra, egy alig 200 lelket számláló településre. Az aratás ünnepe mindig is fontos, talán a legfontosabb ünnepe a gazdálkodó embernek. Ilyenkor hálát adnak a termésért, a jól végzett munkáért. Az aratóünnep során nemcsak felelevenítettek néhány lassan feledésbe menő hagyományt, hanem sor került a búzaösszeöntésre is, amikor a tizenötmillió búzaszemhez, a Magyarok Kenyeréhez a muravidéki gazdák hozzátették a magukét is.

A grill-barbeque-smoker trendek mellett vajon van-e még, aki szalonnát süt? Csak szalonnát, hagymával? Botra tűzött, nagy gondossággal bevagdosott szalonnát, ami kakastaréjként nyílik ki az izzó parázs felett? Aminek zsírja simogatja az édes hagymafejet, majd a hófehér kenyérkaréjra csöppen, és szép lassan átitatva, fenséges ízötvözetet varázsol?