Halmos Monika | fitoterapeuta, virág- és borsommelier, író

A régi porcelán ünnepekkor mindig előkerül. Na mármost, ünnepből sok van a naptárban: születésnap, névnap, vallási ünnepek, nemzeti ünnepek... és igazából minden fontos találkozás ünnep a léleknek. Talán nincs is annál szívderítőbb sóhaj, mint amikor betoppan az egykori rákospalotai háziorvosnak az unokája, és abból a csészéből szürcsöljük a teát, amiből sok-sok évvel ezelőtt a nagypapája kortyolta az én nagyanyámékkal.

Mielőtt elindultam volna Kínába, ismerősök és ismeretlenek meséltek nekem a sosem látott Kínáról. Elmondták, hogy a kínaiak büdösek, koszosak, köpködnek, ránk akarják sózni az ócska gatyáikat, majomagyat és magzatlevest esznek, megsütik a kutyát, és amúgy bérgyilkosok, akiket nem lehet megtalálni, mert minden kínai egyforma, és egymás útleveleivel utaznak. Ezeket a rosszindulatú sztereotípiákat szeretném egy kicsit helyre tenni úti beszámolómmal.  

 Vajon értjük-e, mi az üzenete az adventi naptárnak? A boltok hetek óta roskadoznak a csokis, legós, kávékapszulás, parfümös, gumicukros és cukormentes adventi naptáraktól, és én úgy, de úgy szeretném, ha újraélhetném még egyszer karácsony előtt azt az izgatott várakozást, amikor annyira tudtunk örülni egy icipicike ablak kinyitásának, vágyakozni valami gyönyörűségért, amiért bármit odaadtunk volna. 

Még emlékszem rá, pedig már sehol az árnyas utca, és nincs ott az öreg ház sem, nem hallatszik oda villamoscsilingelés sem a Beller Imre utca kitérőtől. Emlékszem, mert szerettem azt az öreg házat, a kicsi, rendezetlen kertet, a derűt, ami benne lakott. És odaköt a káposztás cvekkedli emléke is.