Az Európai Unióban tavaly Franciaország ás Spanyolország mellett nálunk termett a legtöbb zöldborsó. Idén két héttel korábban örülhettünk a zöld hüvelyeseket. Majdnem 100 ezer tonnát termelünk egy évben, és a borsóleves, a borsófőzelék mellett jó pár éve van saját Borsófesztünk is. Hol, hogyan készül a zöldborsóleves? Esetleg van-e valami még a levesen meg a főzeléken túl? Erre jó választ kaptam Székesfehérváron, a kertbarátok borsóünnepén.

Az Esterházy név több mint négy évszázadon át az innovációt, a gyűjtőszenvedélyt és a képzőművészet pártolását jelentette. Ennek egyik lenyűgöző bizonyítéka a történelemmel, kincsekkel és hihetetlen mesékkel teli pompás fellegvár a Rozália-hegység büszke ormán. Itt van Európa legnagyobb magánkézben lévő fegyvertára, gazdag ezüstbútor-kincsek, páratlan óraművek és még tengernyi látnivaló: Fraknó várát nemzeti történelmünk okán is látni kell!

A címben idézett kérdést tette fel egy költő több száz évvel ezelőtt Maria Treben könyve szerint. Ha életet nem is adhat vissza egy gyógynövény sem, azért érdemes megismerni ezt a régről ismert, csodás növényt! 

Titkok és szerelmek a Garda-tónál, Itália csókja a Comói-tó partján. George Clooney házát látni, a Villa Oleandrát Laglióban – csupa csábítás. A Bledi-tó utazási irodák ajánlataiból toppanhat elénk, a tó közepén mosolygó kis sziget azonnal utazásra hív. Menő helyek ezek, és nem csak a kiváltságosoknak: hátizsákkal is meghódíthatók!

Lilába öltözött padlizsán, illatos füvekkel sütve: amint felénk hozza a szél a rostélyon sülő finomságok páráját, szinte elolvadunk a gyönyörűségtől. Nyársra fűzött színes, koranyári zöldségek, kakukkfűtől illatos, tűztől ráncos paradicsom, és aranyra pirult puliszka-kockák. Még a legelszántabb húsevők is lesben állnak, vajon mikor készül el az első, befalni való adag? Legkedvesebb grill-zöldséges receptjeimből válogattam.

„Soha ne menj vissza oda, ahol valamikor boldog voltál! Amíg nem mész vissza, addig annak a helynek az emléke elevenen fog élni benned, de ha visszamész, meghal.” Vajon Agatha Christie mondása igaz lehet egy hajdan népszerű és messze földön híres kifőzdére is, amelyről kedves emlékeket őrzök?

Csak maradék van, a művész és az Isten – valami ilyesmit olvastam egyszer Cserna-Szabó András tollából. Hogy ez egyszer a zöldségturkálóból mentett bébitökömmel fog jegyben járni, arra kevés volt az esély. És mégis így történt, a kis, magára hagyott és nyomorúságos tök nemes rangra emelkedett. Nincs szabály, nincs recept, csak ihletettség, humor, teremtő erő és a végén csudajó ízek.

Itt a nyár, egyre több helyen lilák a domboldalak – aki teheti, levendulaszüretre indul – vagy legalább egy szelfi erejéig elmerül a levendulásban. Joggal tart igényt e jeles növény a népszerűségre, hiszen szépséges, látványa is megnyugtató, gyógyhatása bizonyított, és a szépségápolásban, a kozmetikában is „jeleskedik”. Vannak, akik csupán „molyirtónak” tartják, mások a fűszerek közé, a konyhába is beviszik.

Méltatlanul mellőzött gyümölcs az egres, és ha nincs a kertben, akkor bizony bajos dolog hozzájutni. Hazánkban Szentendre környéke volt nevezetes, amikor a filoxéra által kipusztult szőlők helyett ültették a hegyoldalakra. Nálunk a régi kertben számtalan egresbokor volt, senki sem lelkesedett a szedését, mert tüskéi nem tréfáltak. A leszedett gyümölcsből készült viszont a nyár elmaradhatatlan levese, egresszósza, a méltán népszerű, fűszeres borjúbecsinált. És olykor a desszertbe is került, mert nagy része kompótként és aranyló lekvárként köszönt vissza a téli napokon.

Természet és történelem. Mély erdők, simogató rétek, madárdal és fénylő csillagok. Érintetlen táj, egyszerű, hagyományos ételek. Sorolhatnám még, mi mindent rejt hazánk nyugati széle, az Őrség. El kell menni ide, egyedül vagy gyerekekkel, gyalogszerrel vagy két keréken, lelassulni vagy élményeket gyűjteni – vagy csak azért, hogy elvarázsolódjunk.

Ribizli vagy ribiszke – nevezzük bárhogyan is – kedves név az apró fürtökben csüngő piros vagy éppen aranyszínű bogyóknak. Régen egyetlen kertből sem hiányozhatott. Nyár derekán a kedvenc uzsonnánk a porcukorral dúsan meghintett, előtte persze jól behűtött piros ribiszke volt. Még jobban szerettük, ha a dédi bársonyosan lágy vaníliakrémet főzött, beleforgatta a tojáshabot, aztán a lecukrozott ribizlit is. Ezen kívül még számtalan módon használhatjuk fel, készülhet belőle lekvár, szörp, bor, és akár a főételben, a desszertben is megállja a helyét. Legalábbis mi nagyon szeretjük.

Hajdanán apai nagynénéimnél – ősz hajú, piros arcú, nyájas beszédű anyókák – találkoztam rendre a zöld dióval. Kompótos tál díszeként jelent meg, máskor a gesztenyepüré tejszínhabján billegett egy szelet szirupban feketére érett, míves rajzolatú zöld dió. Aztán a karácsonyi diótortát is ezzel tetézték be. Gyermekként én sem tudtam, mi is ez az egzotikus dolog: gyümölcsféle lehet-e vagy valami más? Aztán, mint oly sok-sok finom süteménynek, likőrnek és befőttnek, ennek a receptjét is örökségül kaptam az aranyfedeles kis könyvben.