Ki mondta, hogy a nők ötven felett már nem lehetnek csinosak, vagányak és inspirálóak bárki számára az élet bármely területén? Hogy csak feketében, szürkében és sötétbarnában kell járniuk?
Többször is próbáltam már papírból ékszereket készíteni, több-kevesebb sikerrel. De nem adom fel, mert lelkes környezetvédőként egyszerűen sajnálom a papírt kidobni. Így találtam a quilling technikára, ami több szempontból is figyelemre méltó: nagyon olcsó hobbi, és csodaszép eredményeket lehet elérni vele, fillérekből készíteni bármilyen alkalomra, bármilyen öltözékhez ékszert.
Olcsón és méregdrágán is lehet törölközőket vásárolni, ki-ki pénztárcája szerint válogathat a kínálatból. Ám bármennyit is fizetünk egy törölközőért, előbb utóbb elveszíti puhaságát, ha nem bánunk vele megfelelően.
Úgy tűnik, egy olyan szülői nevelési trend került előtérbe a közösségi felületeken, amely egyébként ismert régóta, csak éppen eddig nem nevezték el.
Akadnak szerencsés nők, akik nyolcvanéves koruk felett is dús és fényes frizurával büszkélkedhetnek. Lehet, hogy a testük, szervezetük más területein nem volt velük annyira kegyes az idő, de a hajuk – az őszülést leszámítva – megőrizte tömegét, vastagságát és fényét.
Dinnyébe zárt nyarak, dinnyébe zárt gyerekkorok képe tűnik fel előttem, mikor az év utolsó dinnyeszelete után nyúlok. Minden. Áldott. Évben.
Azt olvasom, hogy idén újra bababömböltető versenyt tartottak Japánban. Ezen az eseményen a kicsiket démonmaszkokban ijesztgetik, hogy minél hangosabban bömböljenek. A hagyomány szerint minél hangosabban, minél erőteljesebben sír egy gyerek, annál egészségesebben fog felnőni.
Óvónő ismerősöm mesélte a minap, hogy új trend ütötte fel a fejét: négy-öt éves kislányok szivacsos topokban, melltartóban érkeznek az oviba. S az a baj, hogyha az egyik elkezdi, a többi folytatja, hiszen megy otthon a kunyerálás: ha másoknak lehet, legyen nekem is...
A napokban elöntötte az internetet a sok meme, hogy milyen jó, végre itt az iskola, végre eltűnnek a gyerekek, végre lesz egy kis nyugalom, végre „csak” a munka van. Végre, végre, végre szabadságot ad, hogy külön lehetünk. Míg egyrészt nagyon is értem ezt az örömöt – mert aki nevelt már gyereket, tudja: néha el kell szakadni, hogy ép ésszel túléljünk, meg jó szívvel tudjunk aztán örülni egymásnak –, másrészt annyira, de annyira hálás vagyok, hogy már nem kell iskolába indítanom a gyerekeket, és nem kell a szabad nyár után az iskolai kötöttségekkel hadakoznunk. Nyárbúcsúztató, iskolaköszöntő, erőt adó írást hoztam hát: túl lesztek ezen!
Albérletben élek immár tizennégy éve, és nem is ugyanott – volt költözés, volt cuccolás sokszor. Mindig mást tanultam belőle.
A minap egy barátnőmmel autóztunk, és olyan helyzetbe keveredtünk, hogy azóta is dúlnak bennem a kérdések.
Örök dilemma és meg is osztja az embereket, hogy egy kisgyerekes szülő milyen védelmi eszközöket vessen be a gyerek biztonsága érdekében. Legyen járóka vagy sem, kell-e babakarám vagy sem. És persze később, már utcán van-e létjogosultsága a gyerekre csatolt hevedernek-póráznak vagy sem?
