Akadnak szerencsés nők, akik nyolcvanéves koruk felett is dús és fényes frizurával büszkélkedhetnek. Lehet, hogy a testük, szervezetük más területein nem volt velük annyira kegyes az idő, de a hajuk – az őszülést leszámítva – megőrizte tömegét, vastagságát és fényét.

Dinnyébe zárt nyarak, dinnyébe zárt gyerekkorok képe tűnik fel előttem, mikor az év utolsó dinnyeszelete után nyúlok. Minden. Áldott. Évben.

Azt olvasom, hogy idén újra bababömböltető versenyt tartottak Japánban. Ezen az eseményen a kicsiket démonmaszkokban ijesztgetik, hogy minél hangosabban bömböljenek. A hagyomány szerint minél hangosabban, minél erőteljesebben sír egy gyerek, annál egészségesebben fog felnőni.

Óvónő ismerősöm mesélte a minap, hogy új trend ütötte fel a fejét: négy-öt éves kislányok szivacsos topokban, melltartóban érkeznek az oviba. S az a baj, hogyha az egyik elkezdi, a többi folytatja, hiszen megy otthon a kunyerálás: ha másoknak lehet, legyen nekem is...

A napokban elöntötte az internetet a sok meme, hogy milyen jó, végre itt az iskola, végre eltűnnek a gyerekek, végre lesz egy kis nyugalom, végre „csak” a munka van. Végre, végre, végre szabadságot ad, hogy külön lehetünk. Míg egyrészt nagyon is értem ezt az örömöt – mert aki nevelt már gyereket, tudja: néha el kell szakadni, hogy ép ésszel túléljünk, meg jó szívvel tudjunk aztán örülni egymásnak –, másrészt annyira, de annyira hálás vagyok, hogy már nem kell iskolába indítanom a gyerekeket, és nem kell a szabad nyár után az iskolai kötöttségekkel hadakoznunk. Nyárbúcsúztató, iskolaköszöntő, erőt adó írást hoztam hát: túl lesztek ezen!  

Albérletben élek immár tizennégy éve, és nem is ugyanott – volt költözés, volt cuccolás sokszor. Mindig mást tanultam belőle.

A minap egy barátnőmmel autóztunk, és olyan helyzetbe keveredtünk, hogy azóta is dúlnak bennem a kérdések.

Örök dilemma és meg is osztja az embereket, hogy egy kisgyerekes szülő milyen védelmi eszközöket vessen be a gyerek biztonsága érdekében. Legyen járóka vagy sem, kell-e babakarám vagy sem. És persze később, már utcán van-e létjogosultsága a gyerekre csatolt hevedernek-póráznak vagy sem?

Sokat beszélünk arról, hogy milyen jó hatással vannak a nagyszülők a gyerekekre és fordítva, szinte megfiatalodnak a nagyszülők a kicsi gyerekek körüli feladatok okán, és persze attól is, hogy szükség van rájuk. Energiát ad, hogy nem öregedhetnek meg igazán, mert akkor nem tudnának úgy tenni-venni, futkosni a gyerekek körül.

Ezerszer írtuk, fogjuk is, hogy az esti altatás szertartásához szorosan kapcsolódik a mese. De egyáltalán nem mindegy, hogyan történik az a mesélés. Az élőszavas mesemondást, amit ölelés, összebújás, ringatás, közös fészkelődés kísér, nem képes felülmúlni semmi. Amíg kicsi egy gyerek, addig képeskönyv, könyv se kell neki. Nem kell olvasnunk sem eleinte. Mondjunk mesét fejből. Apró, édes kis történeteket arról, mi történt vele, velünk aznap.

Nekem nem volt kérdés gyerekként, hogy ki kell vennem a részem a házimunkából, meg a ház körüli munkákból is. Feladataim közé tartozott az állatok etetése, a kert gondozása meg az udvar seprése. Nem volt ezzel baj, akkoriban teljesen világos volt, hogy egy családban mindenkinek van mit tennie.

A világot meg kell ismerni, be lehet járni, de ettől függetlenül mindenki számára lelki szükséglet, hogy legyen egy hely, ahova bárhonnan hazatérhet.