Az elválás fájdalma, az abból fakadó bizonytalanság érzése nem csak a gyerekekre jellemző tünet. A szülők, különösen az anyukák is nehezen élhetik meg azokat a szituációkat, amikor először van távol tőlük a gyerek.

Sok művész oldalát követem, figyelem több grafikus, képzőművész munkásságát. Éppen ezért ért villámcsapásként, amikor nemrégiben egyikük oldalán megláttam egy olyan képet, amit én rajzoltam. Gúnyos emojik kíséretében posztolta az önarcképemet. Portré, írta a „művész”, és röhögő fejekkel hangsúlyozta, mennyire bénának tart.

A közvélekedés szerint lakat kell a múltra, mert csak akkor működhet egy új kapcsolat, ha a régi szerelmek kikerültek a képből. Mégis mindannyian láttunk már karón varjút: boldog társakat, akik ilyen-olyan mélységbe, de beleengedik életükbe, és így kapcsolatukba is az exet.

„Mosás 40 fokon? Micsoda óvatlanság!” – írja az internet népe. De igaza lenne annak, aki így gondolja? Szerintem nem feltétlenül.   

A társkeresés egyik legfőbb buktatója, hogy nem adunk elég időt és figyelmet az „egy-nek”. Pontosabban egynek sem, mert van mellette második, harmadik, sokadik jelölt.

Egyszerre ijesztő és elképesztő tapasztalat, amikor egy szülőt a saját kisgyereke megüti. Főleg akkor tűnik ez különösen visszás helyzetnek, ha a szülő soha, de soha nem élt ezzel az elfogadhatatlan „nevelési eszközzel”. Mit lehet ilyenkor csinálni, mi a megfelelő reakció? Nekem ezt egy nagymama mutatta meg. 

A környezetvédelem területén vesszőparipám a környezetünket óvó mosás, és kiderült számomra, hogy a keverőtárcsás géppel gyorsan és pont ugyanolyan hatékonyan lehet mosni, mint a hosszú programokkal a mosógépen. Nem végeztem alapos, statisztikailag alátámasztott számítást arról, valójában melyik megoldás fogyaszt kevesebb energiát és vizet – de arra rájöttem, hogy felesleges olyan hosszan mosni a ruhákat, magas hőfokon. Vegyszer sem szükséges, már régóta borostyánt használok a mosáshoz, és az is elég.

Nemcsak nagy, kicsi hazugságok is vannak, ellenben azok is nagy erővel bírnak. Ahogy az őszinteséggel is lehet bántani – de nem kötelező. Sőt! 

Rögtön bevallom: én nem tudom, milyen a tökéletes tükörtojás, mert én nem tökéletesen szeretem, hanem másként: így is, úgy is.

Vajon mi mozdítja egy ember kezét a lopásra? Ezen gondolkodtam, miután megnéztem a Csecsebecsék című, Netflixen látható sorozatot. Aztán kutatást végeztem ismeretségi körömben és úgy tűnik: semmiféle trauma, sem különösebb elhajlottság nem kell ehhez. Mintha átlagos lenne, mennyien, mennyi mindent lopnak.

Nagyon fájdalmas, olykor válságot hozó történés egy család életében a válás. Piszkos kis titkok, hazugságok övezhetik, nem egyszer emberi gyarlóság kavarog a mélyén. Éppen elég nehéz a felnőtteknek megbirkózni a kialakult helyzettel, a felszínre került fájdalmakkal meg az okozott sebekkel. Ezért is gondolom, hogy a gyerekeket a lényeges dolgokon túl, azon felül, ami őt, őket konkrétan érinti, felesleg beavatni. 

Nyitott ablaknál dolgozom, árad be a hőség. Lehúzhatnám a redőnyt, de nem akarok nyomasztó sötétségben dolgozni. Inkább számolom a perceket, mikor kúszik arrébb a Nap. Ebben bízhatok, mert arrébb megy majd, tapasztalatból tudom. Percre pontosan tudom, a lakáson belül mikor ragyogtatja fel a fényt a bútorokon, mikor kúszik át a kanapéra, a párnákra, melyik képet világítja meg a legszebben a falon.