Most olyan, mintha lenne hajam….

Ma már nem tennék ilyet soha, becsszó, de gyerekként azért időnként csórtunk csöves, főzni való kukoricát a határból.

Egy csodaszép szőke kislány ül a széken, szájában nyalóka, a lába nem ér le a padlóig olyan kicsi még. Lóbálja a lábát. Snitt. Az iménti kislány magából kivetkőzve őrjöng, szilánkosra repeszti dühe és kétségbeesése a törhetetlennek hitt üveget is. Snitt.

Óriási vihar csapott le Siófokra pár napja, a szél elvonult gyorsan, de az eső órákig csak zuhogott és zuhogott. Későre járt, és én elindultam gyalog, esernyő nélkül, nagy sietve haza.

A válásom óta, most már tíz éve, albérletben élek. Nem szépítem a dolgot, jó? Az albérlet, az bizony albérlet és nem otthon.

Egy, a címre hajazó döbbenetesen aljas kijelentés a herevasalásáról elhíresült hazai celebtől, Berki Krisztiántól származik, akinek televíziós adásban sikerült kifejtenie velős véleményét a családon belüli erőszakkal kapcsolatban.

De jó neked! – sóhajtanak sokszor az ismerősök, amikor megtudják, hogy a Balaton partján élek.

Lehet nyáron is karácsony, csak érezni kell a lényeget…

Az életünk múlik rajta.

Ezer fok van, dől rólam a víz, körülöttem tengernyi ember, jobbára hazám fiai. Ruhátlanok szinte, ahogy én is, falatnyi bikinik, apró tangák villantanak ezt azt, meg testesebb fürdődresszek is felbukkannak, de azok se takarnak sokat.

Vannak fogások, amelyek túlmutatnak a puszta táplálkozáson, amelyek hídként kötik össze egyik embert a másikkal, egyik generációt a következővel. Vannak fogások amelyeknek sosem lesz ugyanolyan az íze, az állaga, minden családban másmilyenné fő a fazékban… Mégis mindenhol az az igazi. Nekem ilyen a gombóc.

Ő volt számomra A KUTYA, az egyetlen, amit magaménak éreztem, és akire akkor is „énkutyámként” gondoltam, amikor nélküle költöztem messzire.