Nézem az egyik menyemet, csípőjén ül a kisebbik gyereke, a kétéves kislány. A kicsi előre-hátra hajolgat anyja testén, ki-ki billen egyensúlyából, az anyja rutinból hajol vele, csípőt fordít, igazítja vissza a megfelelő tartásba. Észre se veszi, mit csinál. Közben kinyitja a hűtőt, leguggol, tejet vesz elő. Fél kézzel szekrényt nyit, bögre után nyúl, fél kézzel bekapcsolja a sütőt, közben odaadja a másik gyereknek a már megkent zsemlét. Mindenhol ott van egy keze. Pedig neki is csak kettő van.