Balatoni képeslapom: instant élet helyett a valódit akarom

Balaton

Balatoni képeslapom: instant élet helyett a valódit akarom

Óriási vihar csapott le Siófokra pár napja, a szél elvonult gyorsan, de az eső órákig csak zuhogott és zuhogott. Későre járt, és én elindultam gyalog, esernyő nélkül, nagy sietve haza.

Szaporán szedtem a lábam, mert valamiért az eső szinte kergeti az embert. Úgy érezzük, sietni kell. De félúton se jártam, amikor megéreztem, ez az este és ez az eső más. Hiába verte a fejemet, áztatta át addigra teljesen a ruhám: nem bántott az eső. Langyos volt, finom és szerethető.

Lassúbb tempóra váltottam, néha megálltam. Évek óta először, nem rohantam el az eső elöl. Nem futottam menedékbe, nem álltam be egy buszmegállóba, hogy megvárjam, míg elvonul. Nem szidtam az időjárást, a meteorológiát, nem bántam a sorsomat, nem feszültem, nem féltettem a ruhám, a táskám, a mobilom, a tárgyaim, a szaladó perceket. Éltem. Megéltem az esőt. Átadtam magam az élménynek.

Szabadnak éreztem magam, annyi hosszú, esőfélő év után.

Pedig tényleg nagy zuhé volt, a város legforgalmasabb főútján bokáig érő vízben gázoltam egy szál tornacipőben. Lassan sétáltam és élveztem minden pillanatát a helyzetnek. Tetszett a természet ereje és kiszámíthatatlansága. Figyeltem az embereket, ahogy rohannak, behúzódnak ide-oda, esernyő alá bújnak, hogy az autók felgyorsulnak és elhúznak, villognak és néha türelmetlen dudaszó is hallatszott. Akkor este kívülállóvá váltam abban a városban.

Minden idegszálammal azt éreztem, hogy nem tartozom a rohanó, eső elöl elfutó, az esőkárok miatt aggódó emberek közé

Mert nincs ernyőm, sose volt igazi, és most már nem is bánom. És ráébredtem ott, az esőben ázva néhány egyéb dologra is. Például arra, hogy én nem is akarok oda, a türelmetlen villogásba tartozni. De elfutni se akarok többé, semmi elöl és sehova, akár esik, akár nem.  

Élni szeretnék végre. Megállni, ha ahhoz van kedvem, élvezni a természet kínálta egyszerű csodákat. Vagy a magam tempójában haladni, irányt váltani, ha ahhoz van kedvem, hosszasan elidőzni itt-ott. Nem akarok rohanni többé, se lökdösődni, se elviselni mások lökdösését. Nem akarok kapaszkodni se a villamos fogantyújába, se semmi másba. Nemcsak a kapaszkodót, a kapaszkodást akarom végre elengedni. A görcsöket. A „mi lesz, ha úgy lesz/ ha nem úgy lesz/ ha másként lesz”-félelmek zsigeri szorítását. Az aggódást a ráncok miatt, a lelkemen zivatarként kopogó, az életemen átrohanó évek miatt, a múlandóság okozta riadalom miatt.

Sétáltam ott a nyári esőben és megértettem, hogy olyan pillanatokat szeretnék végre békében átélni, amelyek miatt – én úgy hiszem – erre a földre születtünk.

Rohanás nélküli találkozásokat a családommal. Ráérős beszélgetéseket azokkal, akik sokat jelentenek nekem. Szerelmes egymásba feledkezést a társsal, gyermeki és baráti öleléseket. Jó zenét. Még jobb könyveket. Isteni ebédeket egy hangulatos közös főzés után. Bográcsozást egy kicsi kertben, egy diófa alatt. Szőlőszüretelést. Gyógynövények gondozását és szárítását, tea forró páráját a bögrémen. Angyal súgta mesék születését a lelkemben, amiket továbbadhatok. Egymás segítésének megélését, érzelmek áradását oda és vissza. Emberi találkozásokat. Egymásra csodálkozást ismerőssel és idegennel.

Önmagam újbóli felfedezését esőben és szélben, nyáron, és ha lesz: hóesésben. Szép ünnepeket akarok, őszi falevelek hullását megcsodálni egy saját kertben, gesztenyesütést parázson, kötőtűk villogását egy kályha mellett, rohanás nélküli, ajándék-karácsonyokat.

És langyos esőt mindenkinek.

Hogy más is átélje ezt a csodát, hogy megérintse a létezés varázsa egy sötétbe forduló, viharral érkező estén. Talán még az se baj, ha nem a Balaton partján.

Ajánljuk még:

 

Tanúim csak a (tanú)hegyek – Egyedül a Balaton-felvidéken
Sokunkban él a gondolat, hogy kirándulni, utazni csakis társasággal lehet, legalábbis én jó ideig így voltam ezzel. Aztán idén álmodtam egy nagyot, és magam mögött hagytam mindent és mindenkit, beültem az autóba és célba vettem a Balaton-felvidéket. Egyedül.