Slow living – így tanultam meg lassabban élni

Emlékszem, kisiskolásként valahogy ezerszer könnyebb volt belefeledkezni abba, amit éppen csináltam, nem nyomta a vállam ezernyi más elhalasztott lehetőség vagy elvégzendő feladat gondolata. Bezzeg most! A korabeli körülmények között a Benett-lányok maximum a brightoni ezred érkezéséről késhettek volna le, mi meg a fehér homokos nyaralástól a gazdag vállalkozóvá váláson keresztül jóformán a megdicsőülésig mindenről.

A felgyorsult életre vonatkozó gondolatok nem közhelyek többé:

rohamtempóban élünk, ez a kőkemény valóság. De rohanni nem jó, nem egészséges, nem fenntartható.

Lassan élni viszont igen.

A slow living, azaz „lassan élés” fogalma nem ma született, a mozgalom gyökerei az 1980-as évek végéig nyúlnak vissza, amikor egy olasz gasztro újságíró, Carlo Petrini tiltakozásba kezdett a városba települő McDonald's ellen. Úgy érezte, a gyorséttermek tönkreteszik az olasz étkezési kultúrát és mezőgazdaságot, ezért hirdette meg az ún. slow food mozgalmat, arra kérve az embereket, hogy az összecsapott mekis kaja helyett válasszák a helyi alapanyagokat, a közös főzést, az olasz minőséget.

Ma már jóformán minden ágazatnak létezik a maga „lassú” alternatívája

– van lassú utazás repülő helyett vonattal és hátizsákokkal, lassú vásárlás termelői piacozással, lassú művészet, ahol a gagyi kínai helyett a hazai kézművesipar kerül előtérbe.

Tulajdonképpen ezekről szól az egész slow living életmód: a rengeteg feladat és tennivaló közepette megállni, lelassítani, kiélvezni a pillanatnyi lehetőségeinket. Egy finom bort a teraszon, a nyári naplementében. A januári hóesést. Az otthon sütött kenyér illatát, a macska hempergését a szennyeskosárban, az elért eredmények fölötti nyugodt számvetést.

Lassabban – de hogyan?

Huszonöt éves korom körül jöttem rá, hogy a jelen apró örömeinek élvezetét, a rácsodálkozást, a lelki jelenlétet elveszítettem a hétköznapi rohanásban. És ezen muszáj volt változtatnom. Két munkahely, tanulmányok, háztartásvezetés és egy foglalkozásigényes férj mellett is.

A slow mozgalom lényege persze elméletben jobban működik, mint a gyakorlatban,

velem is újból és újból szembejön a kérdés, vajon mikor lenne időm lassítani? És ha lassítanék, nem mennének el mellettem a lehetőségek, amelyekkel valahogy közelebb kerülne az a pillanat, hogy a sok-sok befektetett munkának hála megszűnjön minden hétköznapi gondom?

Úgy alakult, hogy végül rajtam kívülálló okoknak hála sikerült visszazökkennem a lassabb életmódba. Eljött a leterheltségemnek egy olyan pillanata, amikor egy alapos testi-lelki kipurcanás után napokig csak feküdtem, és nem bírtam csinálni semmit – lényegében ekkor jöttem rá, hogy nem dől össze a világ, ha néha megállok és céltalanul lődörgök egy kicsikét. Csak úgy vagyok. Mellőzve mindenféle lelkiismeretfurdalást, amiért nem a céljaimat kergetem.

Az elmúlt három évben számtalan olyan apró szokást bevezettem az életembe, ami közelebb vitt a slow living életérzéshez.

Nincs kütyüzés elalvás előtt, csak olvasás.

A nyári estéken a teraszon dolgozom, nem a házban. Tudatosan figyelek rá, hogy legalább heti két alkalommal rászánjak néhány órát a kreatív hobbijaimra, akkor is, ha úgy érzem, ezernyi más elintéznivaló kavarog az agyamban.

Néha még mindig érzem, hogy erőfeszítést igényel, ha olyan dolgokat csinálok, aminek az örömszerzésen kívül nincs semmi célja, egy dologban azonban biztos vagyok: most már azt bánnám, ha ezekről a semmittevős, lassú órákról maradnék le az örökös rohanás miatt.