Kovács Heni

Az eldobható holmik korát éljük, mert mindenből a legolcsóbbat keressük és közben abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy minél kevesebbe kerül valami, annál többre futja a pénzükből. Ez rövid távon igaz, de hosszú távon is megérni folyton újravásárolni a dolgokat?

A meleg tavaszi-nyári időjárás pillanatok alatt előcsalja a föld alól a hangyákat, akik bár nagyon hasznos teremtmények, szemét kis dögök tudnak lenni, amikor pusztításról van szó...

Többségünk előbb-utóbb megunja a hétköznapi mókuskereket, ahol csak azért dolgozunk, hogy folyamatosan új dolgokat vehessünk: jobb kocsit, nagyobb házat, újabb kütyüt. De tényleg ez kell a boldogsághoz?

Nem áltatom magam, az eldobható műanyagok és a puhára érlelt avokádók kora előtt felmenőink nyilván nem azért éltek zöldebben, mert ezt választották, hanem mert nem volt más lehetőségük. Ettől függetlenül, sok dologban példát vehetünk a pazarlásmentes hétköznapjaikról, hiszen mi, velük szemben, dönthetünk. Felmértem az ismerőseim új szokásait, hogy kinek mi vált be üknagyanyáink módszereiből.

Az elmúlt egy évben kétségkívül az elszabadult infláció állt életünk középpontjában, úgy jártunk a boltba, mint máskor a múzeumba: megcsodáltuk, ami a polcon van, de nem nyúltunk hozzá. A visszaeső életszínvonal nem csalás, nem ámítás, már a statisztikák is azt mutatják, kétszer (inkább ötször) meggondoljuk, mi kerül a kosarunkba.

Az elmúlt egy évben tulajdonképpen még a csapból is az infláció híre folyt, no meg az, kinek mennyire kell meghúzni a nadrágszíjat. Kevesebből gazdálkodni eleinte mindenkinek fáj, de a lemondás arra is rávilágíthat, hogy (egy bizonyos szint felett) sok mindenről le lehet mondani.