A környezetszennyezés és túlfogyasztás témáját a többség pont úgy kezeli, mint a láncdohányosok a cigaretta-kérdést: megvonják a vállukat, és azt mondják, valamiben úgyis meg kell halni. De ha magunkért nem is megy a lemondás, mi van a gyerekeink jövőjével?

A munkából hazatérve épp a jól megszokott tízperces agyzsibbasztásom töltöm a telefonom képernyőjét böngészve, amikor megakad a szemem egy népszerű portál zöld cikkén, pontosabban az alatta található ötszáz kommenten. Legalább háromszázkilencvenkilenc szól arról, hogy a környezettudatosság hülyeség. És drága. Nem más, mint egy modern biznisz, ahol a klímaváltozás zászlajára tűzve minél több „zöldre mosott” dolgot próbálnak eladni nekünk. 

Hulladékmentes életmódomnak nagy pofon volt az építkezésünk, mert már valahol félúton rájöttem, hogy az elmúlt négy-öt évben megspórolt műanyagmennyiséget sikerült seperc alatt újra kitermelnem. Mármint nem közvetlenül nekem, hanem a gyártóknak, de ez a végeredményt tekintve majdnem ugyanaz.

Huszonnyolc éves vagyok, és még nincs jogosítványom. A pénzt valahogy mindig sikerült fontosabb dolgokra költenem, és mivel a férjemnek hála a nagybevásárlást meg tudjuk oldani, sokáig úgy éreztem, maga az Atyaúristen sem bírna rávenni, hogy saját kocsiban gondolkodjak. Aztán elköltöztünk „vidékre”.

Biztos szükségünk van két nokedliszaggatóra, miközben évszázadokig kanállal formáztuk a galuskát?

Gyerekkoromban még ciki volt turkálóba járni – ma azt érezném cikinek, ha fast fashionben vásárolnék.

Fültisztító pálcikák, műanyag flakonok, eldobható női egészségügyi eszközök: így cseréld le őket!

Minden, ami túlmutat a nejlonszatyrokon, kissé csodabogárságnak számít. Pláne, ha némi kényelmetlenséggel is jár környezetvédőnek lenni.

Nem néhány tacskón és hörcsögön múlik a klímaváltozás, de be kell látni: ők is cseppek a tengerben.

Az első piaci túráimom árgus szemekkel lestem, ki vásárol még rajtam kívül textilszatyrokba a műanyag zacskó helyett, és csalódottan állapítottam meg, hogy senki, a többség még egy fej lilakáposztának is külön nejlont szakított. Mostanában azért látok némi változást, mintha megsokasodtak volna a hozzám hasonló hétköznapi ökoharcosok.

A gyermekkori otthont elhagyni az összes édes és keserű emlékével az élet velejárója, de otthagyni egy egész országot, az ismerős macskaköves utcákat, a csontjainkba íródott magyar beszédet, az ezeréves barátokat, a hazai föld illatát és a néha-néha idegölő, mégis olyan biztonságos közeget – az tényleg szívszorító tud lenni. Kipróbáltam, elmentem, aztán visszajöttem.

Meglepően sok jót tehetsz vele, nem csak magadnak!