Kovács Heni

Az Úristen a megmondhatója, hogy én tényleg szívvel-lélekkel minimalizálom a szemetet itthon, mit bánom, ha a bambuszfogkefe háromszor annyiba kerül, mint a műanyag, és bútort festeni ötször annyi idő, mint megvenni a boltban – de határaim azért nekem is vannak.

A világ egyik legnagyobb blődségének tartom azt mondani, hogy az életet nem lehet könyvekből tanulni, mert igenis léteznek olyan kötetek, amelyekre tekinthetünk egyfajta iránytűként. Egyből öt ilyet ajánlok!

Nem tudom, kinél mi a szokás, én heti kétszer mosom meg a hajam, és már azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy hagyom a francba az egészet. Majd öntisztul, megszokja a fejbőröm, no-poo harcos leszek. Végül nem léptem a tettek mezejére, de a műanyag flakonoknak azért búcsút mondtam az idén.

A környezetszennyezés és túlfogyasztás témáját a többség pont úgy kezeli, mint a láncdohányosok a cigaretta-kérdést: megvonják a vállukat, és azt mondják, valamiben úgyis meg kell halni. De ha magunkért nem is megy a lemondás, mi van a gyerekeink jövőjével?

Hulladékmentes életmódomnak nagy pofon volt az építkezésünk, mert már valahol félúton rájöttem, hogy az elmúlt négy-öt évben megspórolt műanyagmennyiséget sikerült seperc alatt újra kitermelnem. Mármint nem közvetlenül nekem, hanem a gyártóknak, de ez a végeredményt tekintve majdnem ugyanaz.

Huszonnyolc éves vagyok, és még nincs jogosítványom. A pénzt valahogy mindig sikerült fontosabb dolgokra költenem, és mivel a férjemnek hála a nagybevásárlást meg tudjuk oldani, sokáig úgy éreztem, maga az Atyaúristen sem bírna rávenni, hogy saját kocsiban gondolkodjak. Aztán elköltöztünk „vidékre”.

Nem szeretem, amikor a környezettudatosságot úri huncutságnak titulálják, mert az évek során pont az ellenkezőjét tapasztaltam: a zöld(ebb) háztartás egyben takarékosabb háztartás is.