Minimalista babakor – a gyereknek szinte semmire sincs szüksége rajtunk kívül

A szépirodalmi olvasmányaimból fel-felrémlenek a kopott takarókba burkolt, vidéki szoptatósdajkának kiadott újszülöttek, akik örülhettek, ha néhány jó szó jutott nekik a többi gyerek ricsaja között. Nem volt mennyezetről lógó Adamo-hinta, babafészek, tizedik műanyag rágóka, tüllszoknya meg vegán fürdetőbalzsam – mégis felnőttek valahogy ezek a gyerekek.

Persze, nem egy Dickens-regényben élünk manapság, hogy kényeztetésnek számítson, ha a létszükségletnél kicsit többel akarunk kedveskedni az utódainknak, de azért érdemes átgondolni, vajon

tényleg kell-e nekünk az a rengeteg kiegészítő, amivel a bababoltok csábítgatnak bennünket?

Sosem terveztem, hogy teljesen puritánra vegyem a nevelést, de az „egyszerűbb gyermekkor” elveit vallva már a babavárás idején megfogadtam, hogy a mi otthonunk marad az, ami a kicsi érkezése előtt volt: egy tudatosan kacatmentes lak. Semmi lim-lom vagy méregdrága cucc, ami végül új állapotban kerül majd feleáron a bababörzére néhány esztendő múltán.

Sikerült-e megvalósítanom az elképzelésem? Fogjuk rá, hogy igen, bár az égiek, a család meg a barátok ellenem játszottak, sőt ezt teszik még mindig. De én azért rendíthetetlen vagyok, mitöbb, fél év tapasztalataival a hátam mögött vallom csak igazán, hogy a minimalista babakor pont olyan, mint a kacatos babakor. Mert a gyermekünk aztán tojik rá, hogy fakanalat vagy a plüssjátékát adom-e oda játszani. Neki minden tetszik.

Az alapkérdéshez visszatérve elárulom: nem, nincs olyan, hogy semmi nem kell egy gyereknek, de olyan van, hogy nagyon kevés is elég. A pelenka és anyatej/tápszer nyilván szükséges, ezen felül azonban egyéni életviteltől függ, mit veszünk meg – magunknak, és nem a babának. Számára tényleg tökmindegy.

A mi életünkből például kimaradt a kiságyra szerelhető körforgó, a hinta, a bébikamera vagy az a játszószőnyeg, ahol kis figurák lógnak a gyerek feje felett. Nem szereztük be őket a fiunk születése előtt, és soha nem is hiányoltuk.

Van, aki babakocsit sem vesz, mert hordozza a csecsemőjét, és olyanok is akadnak, akik nem készülnek kisággyal, mert az együttalvást részesítik előnyben.

Nálunk a babafészek, szoptatóspárna vagy hálózsák is az a kategória, amit használtunk néha, mert ajándékba kaptuk, de ha nem lettek volna, észre sem vesszük a hiányukat.

És az a rengeteg ruha, az a rengeteg játék…! Korunkból adódóan kisbabás közegben mozgunk egy ideje, így a kapszulagardrób gondolata nálunk fel sem merülhetett, mert annyi ruhát kaptunk, amivel Dunát lehetne rekeszteni. Ha nem érkeztek volna tucatszám, feleennyi gönce sem lenne egyszem fiunknak, és bizony, annyi is elég lenne.

A játékokkal még küzdünk, engem ugyanis elborzaszt, mikor azt látom, hogy egy gyerekszobában szinte mozdulni sem lehet tőlük, egyszerűen öli a kreativitást, ha a ház egy játékbirodalom. Most azt mondtam mindenkinek, hogy köszi, de bezár a bazár: a fiam kedvence egyébként is egy sűrített paradicsomos kis konzerv mostanság, nincs kacat, ami azt felülmúlhatná.

A mai „anyukás” eszemmel is ugyanazt vallom, mint egy éve, amikor még javában benne voltunk a vásárlásban: a kevesebb több, és hála az égnek, hogy volt bennem elég akarat nemet mondani a cuki, de felesleges lomokra. Sőt, ha újrakezdeném, talán erélyesebben közölném, hogy tényleg nincs szükségünk ennyi ajándékra. Inkább tegyenek be helyettem egy mosást…

Bár a korábban említett szépirodalmi regényekben cudarnak tűnik az emberpalánták sorsa, valójában úgy vélem, ma sincs sokkal többre szüksége egy csecsemőnek, mint az elmúlt pár évezredben. A sok színes, csillogó-zenélő, dizájnos babaholmi a mi vágyunk, nem a gyermekeinké. Nekik az is csoda, ha az ölünkbe véve mondókázunk velük egy sort.