Amire csak a nokedliszaggatás taníthat meg

Család

Amire csak a nokedliszaggatás taníthat meg

Állítólag a férfiak instacelebek helyett olyan lányokat keresnek, akik tudnak nokedlit szaggatni. Most nem mennék bele ennek az elvárásnak a jogosságába, és abba sem, milyen elvárások korszerűek, vagy éppen hol csúszunk el ezek megvalósításában, de egy dolgot szeretnék leszögezni: a nokedliszaggatás igenis hasznos tudomány. Többet ad, mint gondolnánk.

Úgy mentem férjhez, hogy ugyan elvben tudtam nokedlit szaggatni, de szívből utáltam ezt a konyhatechnológiai eljárást. Süldő lány koromban támadt bennem ez a mélységes ellenszenv, amikor is nevelőanyám a nokedli szaggatását nem, de a nokedliszaggató elmosogatását minden alkalommal rám osztotta. Akkor is, ha ő délben szaggatott nokedlit, és én csak késő délután értem haza az iskolából: ekkorra a tészta kemény hártyává kövesedett a nokedliszaggatón, és ez a sziklaszerű massza-maradék persze a szaggató összes kis résébe beette magát, és nem túlzok, tíz körömmel is alig tudtam onnan egyenként, lyukról-lyukra kivakarni. Tudom. Beáztathatta volna, és talán megkönnyítette volna a munkám, de nem tette. Máig nem tudom, miért alakult ez így – játszma, figyelmetlenség vagy valami rosszul gyakorolt pedagógia volt részéről, hogy egy életre megtanuljam: a nokedliszaggatót vagy frissen kell elmosogatni, vagy vízben kell hagyni mosogatásig.

Persze végül megtanultam a leckét, de addigra annyi ellenszenv gyűlt össze bennem, hogy férjhez menetelem után tésztát, rizst vagy tarhonyát igen, de nokedlit egyszerűen nem voltam hajlandó a pörkölt mellé kínálni. Legalábbis olyat, amit én szaggattam.

Olyat annál inkább, amit Dédó, gyerekeim tűzről pattant, mesebeli emlékű dédmamája szaggatott, kifejezetten nekünk. Mert ő valahogy elhitte azt a füllentésemet, hogy nem tudok nokedlit szaggatni. Elhitte, hogy ezt valamiért nem tanultam meg, és ha sóhajtoztam nagyokat, hogy „jaj, mennyire szeretnék, és mennyire szeretnének az unokái is nokedlit enni!”, hát rohant, és kis idő múlva hozta a nagy tál, frissen készített tökéletes nokedlit. Ami nemcsak azért volt tökéletes, mert valóban ízletes volt, és pont a fogunk alá való, de azért is, mert a sok gyerek mellett nem nekem kellett szaggatnom, és nem nekem kellett utána elmosogatnom sem.

Majd egyszer egy forró nyári napon, jó pár szaggatás-mosogatás mentes szép év után, dédanyó valahogy ráébredt a turpisságra, és amikor újrakezdtem a sóhajtozást, eltűnt ugyan parányi konyhájában kis időre, de nokedlivel púpozott tál nélkül került elő. Összeráncolt homlokkal perdült elém, megigazította egyébként is mindig takaros kendőjét, és azt mondta: „ Szerintem becsapsz engem, te lány, szerintem tudsz te nokedlit szaggatni… de ha nem, akkor most megtanulsz!” (Igazából nem mondta ilyen szépen, de a kifejezések, amiket akkor használt, nem tűrik a nyomdafestéket, még így virtuálisan sem.) Mert akkor megunta a játszmázást, aznap már a keze alá dolgoztam, és „megtanultam”, amit már tudtam. Hogy is kell nokedlit szaggatni.

Akkor

megtanultam egy életre, pont a nokedli szaggatásán keresztül, hogy soha senki szeretetével, jóságával, szorgos kezével nem élhetünk vissza.

Hogy van egy határ, amit nem léphetünk át, mert ha igen, akkor az élet majd megtanítja azokat a leckéket, és nem olyan szépen, nem olyan elfogadással, türelemmel és szeretettel, ahogy azt Dédó tanította nekem.

Azóta elnyűttem pár szaggatót, és elfeledem azokat a régi, lélekszaggató éveket, azt a sok könnyet, leszakadó körmöket okozó régi szaggatót is. Elfeledem lassan azokat az érzéseket, a dühöt és a fájdalmat is, amit gyerekként éreztem mosogatás közben.

De Dédót nem feledem soha. Nokedlit szaggató, eres, szorgos kezét és jóságos, elfogadó, mindent értő szívét sohasem.

Ajánljuk még: 

EGY NAGYSZÜLŐ KÉRÉSE MINDEN ANYÁHOZ ÉS APÁHOZ: LEGYETEK TI IS GYEREKEK!
„FIGYELEM A LÁNYOM, BENNE AZ ANYÁM. NEM TUDOM, MIT ÖRÖKÖLTEM, DE AZT TUDOM, MIT ADOK TOVÁBB”
NŐK, AVAGY A TÖBBKARÚ, DE VÉGKIMERÜLT ISTENNŐK: 17 DOLOG, AMIÉRT HÁLÁSAK LEHETÜNK

 
X
Már követem az oldalt