A mákos tésztát leginkább, és igazi csodaebéd volt számomra a tejfölös krumplileves mákos tésztával. Én úgy szerettem, ha kevés tésztára temérdek darált mák került és még több porcukor. A néha mellé csapott lekvárt viszont nem kívántam, és nem kellett a mákos tésztát túlragozni, nem kellett rá vaníliasodó, se rumaroma, én bizony a mezei, SIMA mákos tésztára esküszöm ma is, és pont. Azt még lopni is szerettem ebéd előtt a piros fedő alól, langyosan.
Bár ma már a legtöbbször magam gyúrta zablisztből főzöm a tésztát, és fehér cukor helyett egy nagyon kevés édesítőt teszek a mák tetejére. Szinte mindig ilyen kis óvatosan készítem, de azért van olyan nap is, amikor egyszerűen szükségét érzem, hogy gyerekkori mákos tészta kerüljön a tányéromra, és akkor az is kerül. Sok mákkal és cukorral. Biztosan állíthatom – életmódváltás ide vagy oda – ha havonta, háromhavonta engedek a mákos tészta iránti rajongásomnak, nem történik tragédia, letornázom, lefutom, lebringázom a fölös kalóriát. És ezt a minimális gasztronómiai engedékenységet (határok között és okosan gyakorolva) ajánlom másnak is, mert néha a gyerekkor ízeiből lehet azt az erőt megszerezni, ami aztán túllendít nagy elakadásokon vagy válságon.
Biztosan állítom azt is, hogy a mákos tészta szerelmi bánat esetén igazi vigaszfogás,
nincs az a szívzűr, amit ne lehetne egy adag, jó sok mákkal megszórt tésztával orvosolni.
A mákos tészta mellett azért sok voksot adok a krumplis tésztának is. Gyerekként a nevelőanyám maga gyúrta, kockára vágott tésztával keverte a külön főzött, pirított hagymán, pirospaprikán meghempergetett tört krumplit. Sózta még pluszban, ha kellett, és slussz. Arra más nem került. Nekem az igazi krumplis tészta ma is ez. Nincs azon se bors, se tejföl, anélkül is jó. Én a másnapos krumplis tésztát is imádtam, főleg mert akkor még mikró híján a lábasban melegítettük fel a tésztát, a láng aztán odakapta, kicsit megpirult az alja, ropogós, ízes kéreg lett alatta, amit imádtam. Sorra vakartuk a lábas alját, mi gyerekek, az volt a legfinomabb, amit onnan kapartunk magunknak.
A párom, amikor megismerkedtünk, máshogy főzte a krumplis tésztát, mint én, de aztán megtanítottam, hogy is kell azt csinálni. Mert ő egybe tette fel főni – mintegy paprikás krumplit az alapot, és annak a bő levébe szóra bele félidőben a tésztát. Nem mondom, hogy nem volt jó, csak másmilyen, azt nem szerettem meg, és a tejfölt se kívánom, amivel tálalta. Ő így tanulta, én meg másként, de elárulom, a krumplistészta-csatában azért én nyertem.
A káposztás tészta nem tartozott soha a kedvenceim közé, én meg másokat fordítottam el magamtól azzal, hogy én bizony nem CUKROSAN, kizárólag sóval, borssal tudom megenni a káposztás tésztát, és nekem aztán mindegy, hogy kocka vagy metélt formájú-e a tészta – egyre megy, ha sós-borsos, megeszem, de akkor se olyan szívesen.
Más egyértelműen elutasítja a sós-borsos káposzta kombót és porcukrot hint a tésztára, aminek a látványára is ráz a hideg engem. Vagyis sóval borssal úgy ahogy, cukros változatban végképp nem kívánom, egye meg más a tésztát, ha az káposztás.
Ám van egy közös nevező azért a tésztafronton: a túrós. A túrós tészta, túrós csusza….. A túrós tésztát cukrosan is szerettem, de csusza formán sósan, szalonnapörccel is. Nem jövök zavarba akár így, akár úgy kínálják fel nekem.
Csak darás tésztát, vagy amit mások grízes tésztának neveznek… azt ne a adjon soha senki nekem, mert se gyerekként, se most, semmilyen tálalásban és se lekvárral, se anélkül, se por se kristálycukorral, se vaníliával, se nedvesen, se sütőben pirítva NEM SZERETEM.
Érzelmi okai vannak ennek a súlyos hárításnak (ahogy sok sok íznél, fogásnál másnál is), de a lényeg, hogy egyszer úgy rám parancsoltak, annyit tömtek belém, hogy egy életre elment a kedvem a grízes tésztától.
És azt a traumát máig mákos tésztával gyógyítom.
Ajánljuk még:
AHÁNY NÉV, ANNYI LEHETŐSÉG – A BURGONYA EZER ARCA
NEM CSAK TÉSZTÁHOZ! BAZSALIKOMOS PESTO
A LEGNAGYOBB KLASSZIKUSOK, AMIKÉRT TOKIÓBÓL IS IDEUTAZNAK – HA SOPRON, AKKOR AZ ERHARDT ÉTTEREM
