Európában számtalan legendás kerékpáros útvonal vonzza két keréken túrázó turisták millióit. Az Alpok vagy a tenger közelsége lebilincselő miliőt varázsol a bringások köré, amelyben kiváló minőségű kerékpárutak kanyarognak keresztül-kasul. Mi, magyarok, sokszor irigykedünk emiatt. Nálunk se Alpok, se tenger, se kerékpárút - legyintünk szkeptikusan. Pedig érdemes lenne felelősséggel számba venni Magyarország lehetőségeit arra, hogy Európa egyik vezető bringás célpontjává váljon. A dolog közelebb van, mint gondolnánk.
A kerékpározásban az elmúlt 10-15 év során lezajlott - és most is zajló - technikai fejlődésnek és paradigmaváltásnak köszönhetően ma már amatőr bringások óriási tábora vállalkozik többszáz kilométeres távok legyűrésére. A kerékpár szállítása a csökkenő súlynak és az ügyes transzport-megoldásoknak köszönhetően egyre egyszerűbb. A kitolódó hatósugár egyenes következménye, hogy a bringások egyre sokrétűbb szempontok szerint választják ki a régiót, ahova végül túrájukat tervezik.
Az európai országok túlnyomó többsége jól olvassa ezeket az új igényeket. Legendás, többszáz kilométeres bringás útvonalhálózatok alakultak ki napjainkra. Gondoljunk csak a Salzburgból az olasz tengerparton fekvő Gradóba vezető Alpok-Adria kerékpárútra (több mint 400 km), vagy az általunk is bejárt Pista Ciclabile della Valsugana-ra, amely a Brenta folyót követi közel 200 km hosszan. A lista nagyon hosszú, és sorra érkeznek a hírek Európából az újabb és újabb, hatalmas költségvetésű kerékpárút fejlesztésekről.
Ebben a cikkben nem vállalkozunk arra, hogy teljes körképet adjunk a kerékpáros útvonalak hazai valóságáról. Szeretnénk azonban csatlakozni azokhoz, akik hisznek az okos tervezésben, és abban, hogy hazánk könnyedén magához édesgethetné a bringás turisták nemzetközi táborát - mi több, jelentősen növelhetné kerekező honfitársaink országon belüli lehetőségeit.
Álljon itt egyetlen példa.
Az európai fővárosok közül kevésnek fekszik a közvetlen vonzáskörzetében olyan kimagasló adottságú és szépségű természeti paradicsom, mint a Pilis Budapest mellett. A budapestiek és az agglomerációban élők közül rengetegen járnak ide kirándulni, sokan kerékpárral. Egyre többen vannak azok is, akik bringás edzéseik terepéül választják ezt a gyönyörű vidéket. Az autóforgalom elől elzárt erdészeti utak behálózzák a Pilist, a bringásokra rengeteg felfedezésre érdemes útvonal vár.
Az elmúlt hetekben több kirándulást is tettünk ide. Az itt átélhető bringás élmények gazdagsága újra és újra rabul ejtett minket. Közben nem tudtuk kiverni a gondolatot a fejünkből: valóban olyan kevés hiányzik ahhoz, hogy világraszóló bringás régió lehessen a Pilis, ahogy mi látjuk?
Az első útvonalunk szinte hibátlan volt.
Leszámítva a táv első harmadát.
Az Aquinciumtól indultunk, majd Budakalászon át Pomázra tekertünk, hogy megmásszuk a dobogókői, kb. 15 km hosszú emelkedőt, egészen a Hoffmann-út bejáratáig. Ez az út az egyik legfontosabb útvonal, amely a Pilisbe vezet. Nagy része már önmagában is lenyűgöző természeti környezetben visz felfelé.
És sajnos rohanó autók, teherautók forgatagában is egyúttal.
Ide kerékpárutat építeni vagy kellő szélességű kerékpáros sávot kialakítani egyszerűen elemi szükséglet lenne. Ha számba vesszük az út stratégiai jelentőségét a Pilis megközelítésében, akkor már-már közérdekről beszélhetünk. Persze elüthető a dolog azzal, hogy aki ezen a vidéken szeretne kerekezni, az felhozhatja bringáját kocsival Dobogókőre. Ez azonban rendkívül szűklátókörű és meglehetősen idejétmúlt gondolkodás.
A dobogókői útról letérve a Hoffmann fogadó felé, Magyarország talán legszebb kerékpáros nyomvonalára érünk. Az út a Dunáig, egészen pontosan Pilismarótig vezet. Az aszfalt minősége kifogástalan, a természeti környezet pedig lebilincselő. Megjártuk már oda-vissza, felfelé és lefelé, de soha nem tudunk betelni a szépségével. Minden alkalommal megjegyezzük: bátran odatennénk a Hoffmann utat egy Dolomitokban futó útvonal mellé.
Pilismarótról hamar áttekerhetünk Visegrádra, ahol éttermek és cukrászdák sokasága vár bennünket. Ha van még kedvünk mászni, akkor vehetjük az irányt a Fellegvár felé. Vissza Budapestre pedig a Dunakanyarban kiépített kiváló bringaúton térhetünk, immár sík terepen.
A második túránk során mélyebbre hatoltunk a Pilis belsejébe.
Ismét az Aquincumtól indultunk, majd Szentendrét elhagyva tértünk rá a Dömörkapun át vezető emelkedőre, ami végül szintén Pilismarótra visz.
Nem először jártunk ezen az útvonalon sem. Tudtuk, hogy rázós szakaszokra kell számítanunk. Úgy terveztünk tehát, hogy inkább a mászásokra kapjuk a rossz minőségű útburkolatot, és a jobb minőségű aszfaltcsíkon ereszkedhessünk lefelé.
A dömör török eredetű szó, azt jelenti: erőddel védett kapu vagy szoros. A Dömörkapuhoz vezető út pedig olyan ma is, mintha a török próbálná megnehezíteni az átjutást. Országúti kerékpárral jobbára kerekezhetetlen az aszfalt, de gravel vagy mountain bike nyergében sem nagy élmény. Rázkódás és az otromba kátyúk kerülgetése közben kellene elvarázsolnia bennünket a valóban ritkaságszámba menő természeti környezetnek.
Egy katonai lőtér mellett haladunk itt el - ottjártunkkor éppen éles lőgyakorlat zajlott. Furcsa érzés a természet lágy ölén, az egyik legfrekventáltabb kirándulóhelyszínünkön süvítő golyók hangjától kísérve kerékpározni.
Hmmm…
Amikor megpillantjuk a Bükkös-patak kis vízesését, sokat enyhül frusztrációnk. Innen az út minősége is javul kissé, jobb-rosszabb szakaszok követik egymást. A királykúti elágazáshoz közelítve már tűrhető az aszfalt minősége, és az elágazástól egészen Pilismarótig kiváló felületen suhanhatunk lefelé.
Pilismarót, Visegrád, cukrászda - és következik az út legmeredekebb része, a kb. nyolc kilométer hosszú mászás a Paprétre. Itt újra mostoha körülmények fogadnak, az útburkolaton kátyúk és repedések éktelenkednek. Ráadásul az erdészet éppen fakitermelést végez, ami egy rövid szakaszt járhatatlanná tesz.
A papréti tetőre érve újra javul a helyzet, így onnan már élvezetesen ereszkedhetünk a Szentendrei Skanzen felé.
Tapasztalatainkat összegezve arra jutunk, hogy akárhonnan is szeretnénk a Pilis belsejét megközelíteni, a legtöbb irányból egy kifejezetten gyatra, élvezhetetlen úton kell átverekednünk magunkat. Szentendréről a Dömör-kapu felé, Pomázról a Hoffmann útig vagy Visegrádról a Paprét felé minduntalan ugyanabba a problémába ütközünk. A csodálatos erdei utakra országúti bringával csak nagyon nehezen lehet eljutni, de más kerékpárfajtákkal sem üdítő az élmény.
Pedig összességében közel 200 kilométernyi összefüggő kerékpáros paradicsom fekszik (fekhetne) Budapest tőszomszédságában, páratlan természeti környezetben.
Ehhez mindössze kb. húsz kilométer utat kellene rendbe hozni és tizenötöt megépíteni. Az útburkolat nagyobb része most is kiváló állapotban van.
Mivel Szentendre, Dobogókő, Visegrád és a Dunakanyar bőven kínál gasztronómiai és történelmi célpontokat, a kerékpáros élmény valóban egyedülálló lehetne. Az így kialakuló régió jó eséllyel válhatna Európa egyik közkedvelt bringás célpontjává, és szolgálhatná egyúttal a magyar bringásokat. A turisták számára Budapest közelsége óriási pluszt jelent, termálfürdőink pedig kiváló regenerálódási lehetőséget nyújthatnak a kiadósabb kerekezéseket vállalóknak.
Mindez együtt már országimázst formáló erővel rendelkezik. Szinte minden készen áll hozzá.
Kivéve 35 kilométernyi aszfaltutat, ami stratégiai fontosságú vonalon fekszik.
Hamarosan újabb régió példáján igyekszünk bemutatni, hogy miként lehetne hazánk a bringás turizmus egyik európai fellegvára.
Minden szombaton új cikkel jelentkezünk a kerékpározásról. Ne felejtsétek: amikor a pedált tapossátok, a Földet hajtjátok körbe!
Borítókép: Shutterstock
Égjen az a “barna zsír”!
A tudomány ódája a téli kerékpározáshoz
