Akár élvezni is lehet az izzasztó kaptatókat?

Feltartod az autókat a rohadt bringáddal! Bravó, pufi, hogyan sikerült belepréselned magad abba a szűk cuccba? Ötvenévesen kezdesz bringázni, lúzer?! Tuti, hogy woke a csajszi, nézd, milyen öntudatosan teker! Nézd a szerencsétlen vidékit, meg azt a parasztcsepelt alatta! Mit akarsz a nyamvadt hatvan kilométereddel, én tegnap százhúszat mentem! Már az ebike is bringának számít, ne röhögtess!? Előítéletek, megszégyenítés, cancel culture. Vajon miért pikkelnek annyian a bringásokra? És miért akarják egyes bringások eltörölni a másikat? Nincs mindenkinek hely a bunch-ban?

Aki bringás csoportokat látogat a közösségi hálón, az gyakran találkozhat egy emblematikus fotóval: vidám bicajos csapat túra közben egy bisztró teraszán, mögöttük kerékpárjaik az árnyékban, előttük pizza és sör. Aki a világ nagy versenyzőit követi, meglepetésre hasonló képeket láthat: például Tadej Pogačar edzés közben, egy kávéházi szegleten megpihenve, az asztalán termetes tortaszelet dupla tejszínhabbal. Miközben az egészséges étrend és a fogyókúrák apostolai eltiltanának bennünket a szénhidráttól, a kerékpárosoknak mintha saját kulcsuk lenne a mennyországhoz, ahol nem hizlal a pasta, a sztrapacska vagy a francia krémes. Igaz lenne, hogy a kerékpározáshoz szükséges energiabevitel egyet jelent a szénhidrát-orgiával?

Közkívánatra: Marcsi útvonala Valsuganában és a Garda-tó felé

Egy történet életre szóló tanulságokkal, nem csak bringásoknak.

Szükség van egyáltalán pedál és fék nélküli bringákra?

Múlt heti cikkünkben megosztottuk az örömhírt, miszerint az egészségünket és életminőségünket leginkább befolyásoló élettani tényező, a VO2max könnyen és látványosan fejleszthető, akár életünk kései szakaszában is. Most egy olyan módszerről lesz szó, amellyel szinte erőfeszítés nélkül növelhetjük edzettségünket. Létezhet ilyen egyáltalán?

„Lerántjuk a leplet az örök fiatalság titkáról…” kezdetű cikket bizonyára tucatnyit olvasott már mindenki, és mi sem áll távolabb tőlünk, mint beállni a sorba. A hirdetésekkel teletűzdelt szövegek dömpingjét látva az a benyomásunk támad, hogy élettartamunk vizsgálata már nem is az orvostudomány, hanem a marketing felségterületének számít. A felvetés persze minket sem hagy nyugodni, ezért a „kerékpározás-tudomány” kíváncsi kutatóiként utánajártunk, hogy létezik-e az örök fiatalság titka, és ha igen, akkor mit tartogat a bicajosok számára.

Ha civilizációnk újabban egy saját kapujára támadó, összezavarodott NB III-as focicsapat benyomását kelti is, és eligazodásunkhoz a világban egyre nehezebben találunk fogódzókat, van egy jó hírünk! Sőt, igazából egy sor jobbnál jobb hírünk van azoknak, akik már eljutottak az önreflexió és a probléma-felismerés „túraútvonalára”. Mi több, cserébe nincsenek rossz híreink, hacsak nem annyi: a jó hírek csak azokra vonatkoznak, akik veszik a fáradságot és rendszeresen egy kerékpár nyergébe pattannak.

A történészek hosszú és aprólékos kutatómunkával tárják fel múltunk valóságát, fejlődésünk évezredeinek mérföldköveit. Mégis elképzelhető lenne, hogy a sokat tárgyalt politikai és kulturális fordulatoknál messzebbre mutat egy kétkerekű jármű és egy frivol női ruhadarab megszületése?

Elsősorban olyan kerékpárfajtákra koncentrálunk, amelyek a kerékpározásban komolyabban elmélyülni vágyó hobbi- vagy újrakezdő bringásokat érdekelhetik.

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – egy afro-amerikai férfi mondja ezt Ábelnek, a nyughatatlan székely pásztorlegénynek, aki a sors különös fordulatából éppen az Egyesült Államokban keresi önmagát és a lét értelmét Tamási Áron Ábel-trilógiájának utolsó fejezetében. A férfi éppen ördögűzésen esett át és Ábelre mély hatást gyakorolnak szavai: ekkor dönti el, hogy hazatér szülőföldjére, a Hargitára Bolhához, hűséges kutyájához. A legendás mondat bölcsességére sokan világítottak már rá, de talán senki nem tette még ezt egy kerékpáros szemével.