A kerékpározás a legújabb élettani és sportkutatások gyakori szereplője. Nem véletlenül: jótékony hatásai egyre tágabb horizonton nyernek bizonyítást. Nemrégiben kiderült például, hogy a bringázás már rövid időn belül képes regenerálni a Parkinson-kór által tönkre tett idegkapcsolatokat a betegek szervezetében. E sport testi és lelki áldásainak óriási tudományos irodalma van már - szinte naponta érkeznek a nyomósabbnál nyomósabb érvek, hogy nyeregbe szálljunk. Mégis, sokan egyre csak odázzák a rendszeres kerekezést.

Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy a halogatás, a teendők odázása az egyik legnyomasztóbb pszichológiai problémává lépett elő. Procrastination a jelenség angol neve, és az ezzel foglalkozó tudományos tartalomjegyzék legalább olyan hosszú, mint a kerékpározás esetében.

Amikor egy feladatot fenyegetésként érzékelünk, az agy érzelmi központja felülkerekedhet a racionális részen, ami elkerülő magatartáshoz vezet. Ez egy általános emberi tapasztalat, nem pedig a lustaság jele. Gyakran az önszabályozás kudarcáról van szó, amikor olyan érzelmek, mint a félelem, a szorongás vagy a túlterheltség késleltetik a kihívást jelentő vagy kellemetlen feladatok elvégzését. Kellemetlen érzések, megoldhatatlannak tetsző feladatok, makacsul beülő, elbizonytalanító megrögződések, az önbizalom ingadozása mind részét képezhetik a tünetegyüttesnek, amely végül szorongáshoz és depresszióhoz vezet.

De miért halogatunk egy olyan boldogsághormonokat termelő, szorongásainkat enyhítő csupa-öröm tevékenységet, mint a kerekezés? A válasz fura módon a roppant mennyiségű kerékpáros ismeretanyagban és a technológia fejlődésében keresendő. Vajon az ezernyi szempont között meg tudjuk még őrizni a bringázás “ősélményét”?

A kerékpározás dinamikusan fejlődik: új anyagok, geometriai megoldások, pedálok, nyergek, kormányok, abroncsok, teleszkópok, fedélzeti komputerek, szívpántok, wattmérők jelennek meg, és ezek a vívmányok valóban hozzájárulnak teljesítményünk növekedéséhez. Az egyre hatékonyabb, személyre szabott edzéselméletek most már a kedvtelő bringások számára is könnyen elérhetőek. Mindez oda vezet, hogy a profi versenyzők után most már az amatőr kerékpárosok világába is beköltözik a versenyszellem. Ha például a Szentendre felé kanyargó kerékpárúton tekerünk kora este, akkor az a benyomásunk támad, hogy a középkorú férfiak titkos országúti megmérettetésébe csöppentünk. A közösségi hálón a teljesítménytúrázók posztjait olvashatjuk, amelyek elképesztő távolságok meghódításáról számolnak be. A Garmin Connect vagy a Strava alkalmazások oldalain bárki összemérheti friss körének statisztikai adatait másokéval, sőt, az algoritmus kéretlenül is rangsorba állítja őt a teljesített szakaszokon.

Félreértés ne essék: jó látni, hogy micsoda teljesítményekre képesek a kedvtelésből sportoló emberek, vagy hogy milyen széles közösség szerveződik a kerékpározás köré, még akkor is, ha ez óhatatlanul a kompetitív szellem erősödésével jár. Arra sarkalhatja legtöbbünket, hogy nagyobb figyelmet fordítson edzettségére, amiről ráadásul most már aprólékos és kimerítő adatokat kaphat, okoseszközeinknek hála. Edzhetünk VO2max-ra vagy FTP-re, válhat belőlünk a hosszútávú kerekezés specialistája vagy a hegyi emelkedők bajnoka, dolgozhatunk átlagsebességünkön vagy wattleadásunkon - a lista végeláthatatlan.

De beüthet egy pillanat, amikor hirtelen mindez sok lesz: amikor úgy érezzük, hogy a kerékpározás már nem az öröm forrása többé, hanem megmérettetés magunk előtt és összevetés másokkal. Amikor már nem a kerekezés öröméért indulunk neki annak kora esti körnek, hanem a wattok javításáért vagy egy “még durvább” útvonal legyűréséért, akkor hamar túlfeszíthetjük a húrt. Mindez gyorsan elvezethet teljesítményünk romlásához.

Ez az a pillanat, amikor elménk tiltakozni kezd kedvenc szenvedélyünk ellen. Ha bringázáshoz készülődve tucatnyi zavaró gondolat kavarog a fejünkben arról, hogy miként is kellene teljesítenünk, hogy melyik útvonal passzol edzéstervünkhöz, hogy milyen pulzus mellett milyen wattszámmal lennénk elégedettek, vagy hogy biztos gyorsabbak lennénk azzal a másik abronccsal, amit végül nem vettünk meg, akkor a kezdeti eufóriánk gyorsan szertefoszlik, és nem marad más, mint a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokkal való felesleges viaskodás.

Nem csoda, ha ilyenkor elkezdjük halogatni a következő kört. A procrastination jól körülírt tünetegyüttesét érhetjük tetten magunkon. Oda lesz az öröm - és legfőképpen a szabadság élménye.

Egy kezdő kerékpáros fokozottan ki van téve a veszélynek, hogy a rengeteg szempont és adat megtöri benne a kezdeti lendületet. Amikor kerékpárt választana, kérdések százaiba ütközik, és apró döntések sokaságát kellene meghoznia tapasztalatlanul. Szerencsétlen esetben kialakul benne egy torz kép a kerékpározásról: úgy érezheti, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, és soha nem lesz belőle valamirevaló bringás. Mivel fél a kudarctól, egyre csak halogatja, hogy rendszeres használója legyen kétkerekűjének. Mindkét esetben ugyanaz a végeredmény: kialakul a nem kerékpározó kerékpárosok tábora. Tudatban a kerékpárosok közé tartoznak - de nem kerékpároznak.

Személyes tapasztalatból tudom, hogy rutin nélkül mennyire zavaróvá válhat, ha bringázás közben túl sok valós idejű adatot próbálunk értelmezni. Megfigyeltem, hogy a pulzusszámmal való állandó pszichés szembesülés akár önmagában is növelheti a szívverésünket, a magasabb átlagsebességért való küzdelem pedig görcsössé teheti és alááshatja erőfeszítésünket. Lépésről lépésre jutottam el oda, hogy ma már a wattszám mellett legfeljebb a megtett út hosszát teszem ki a komputerem képernyőjére. Minden mást igyekszem érzésből követni vagy csak ritkán ellenőrizni. Ezzel az önmagammal szemben akaratlanul támasztott elvárások terhét csökkentem. A teljes adathalmaz persze jól jön később, amikor hazatérve kielemzem a körömet.

A halogatás, az elodázás terhének enyhítésére az “ötperces szabályt” szokták alkalmazni a pszichológusok. Ennek lényege, hogy elkötelezzük magunkat egy feladat elvégzése mellett, de mindössze öt percre. Beállítunk egy időzítőt, és nekilátunk a munkának, tudva, hogy a stopper hamarosan megszólal. A feladat megkezdésének kezdeti nehézsége így csökken, és ez lendületet adhat a munka folytatásához. A szabály arra az elképzelésre épül, hogy a legnehezebb rész gyakran csak a kezdés. Miután lejár az idő, dönthetünk úgy, hogy abbahagyjuk, de valószínűleg motiváltnak érezzük magunkat a folytatásra.

A bringázást egyre csak odázó kerékpárosok is alkalmazhatják ezt a technikát. A rövid, könnyed, önmagáért való tekerések kezdő és tapasztalt kerékpárosok számára egyaránt segíthetnek átlendülni a nehéz pillanatokon. Élvezzük a lassabb tempót, és engedjük el a kényszert, hogy kerékpárunk képességeit mindenáron kihasználjuk! Feledkezzünk meg mindenről, amit megtanultunk a kerékpározásról és térjünk vissza az ősélményhez: a gondtalan, boldog suhanáshoz. Válasszunk egy kellemes útvonalat, és ne robogjunk végig rajta! Élvezzünk minden pillanatot, tudva, hogy éppen így válhatunk jobb bringássá.

És ha újra a megerőltetőbb tekerésekre kerül majd sor, akkor se felejtsük ezeket a laza köröket. Gyakran a legkeményebb edzés sem használ annyit, mint egy felhőtlen, önfeledt óra a nyeregben.

Minden szombaton új cikkel jelentkezünk a kerékpározásról. Ne felejtsétek: amikor a pedált tapossátok, a Földet hajtjátok körbe!

Kapcsolódó tartalom

– sirláncelot – | 2025. augusztus 02

Emlékszel még, mit jelent a szabadság?

Egy friss kutatás szerint a szabadság megélése vált a magyar kerékpárosok legerősebb motivációs tényezőjévé – a legtöbb honfitársunkat ez ösztönzi arra, hogy nyeregbe pattanjon. Eltűnődtünk: vajon ez azt is jelenti, hogy már nem csupán egyszerű közlekedési eszközként tekintünk kerékpárunkra? Talán még merészség erre gondolni – pedig itt lenne az ideje.