„Figyelem a lányom, benne az anyám. Nem tudom, mit örököltem, de azt tudom, mit adok tovább”

Pszicho

„Figyelem a lányom, benne az anyám. Nem tudom, mit örököltem, de azt tudom, mit adok tovább”

Egész életemben éles szemmel figyeltem magam a tükörben.  A tükörben feltűnő arc mögött azt kerestem, aki nem én vagyok, hanem a NŐ, aki révén létezem. 

Nem ismerem anyámat, négyéves koromig nevelt csak, abból az időből húzom elő emlékeimet, meg azt az egyszeri, felnőtt találkozást, amit szívesen felejtettem volna el inkább végleg. Sokáig úgy hittem, jobb lett volna nekem a felejtés, de ma már nem hiszem. Mert akkor egyszer láttam őt igazán.

Szívlézerrel vizslattam, beégtek vonásai, szemrése, színei, arcformája, bőre, haja, a mozdulatai.

Vizslatom most is, már a saját arcom, tapogatom a homlokom, kisimítom onnan a hajam. Szőke vagyok, de nála vörös hajra emlékszem: gyerekkoromban lángoló selyem volt a haja, zöld a szeme, és diót tört nekem. De tudom azt is, hogy nem bízhatok a gyerekkori emlékekben, hiszen a széthullott család más tagjai, a testvéreim, mást mondanak nekem, másra emlékeznek, ellenkeznek velem.

Amikor felnőttként láttam, arra emlékszem, de attól az emléktől menekült a szívem: akkor már nem volt selyem a bőre, sápadt volt és homokszínű lett a haja. Nem lobogott, kicsi kontyba tűzte azt a tarkóján, a szeme pedig fáradt volt, és nem ismert fel.

A hangjára se gyerekkoromból, se abból az egy találkozásból nem emlékszem. Nem őrizte meg a fülem, és erre csak mostanában ébredek rá, amikor a lányunokám hangját hallom. Az csilingel rám, de anyám hangja néma. Ha álmodom róla, ha beszél is hozzám, akkor is néma. Nem hallom, mit mond, nem hallom mit üzen. Nem tudom, mit adna át, mit adna tovább.

Ez néha fáj. Nem az anya nélkül töltött gyerekkor, nem az ölelés nélküli évek csupán, hanem ez, hogy

nem tudom, ő mit hozott a közösből, mit kapott, nekem mit adott, én mit adnék tovább.

Milyen gesztusokat hoztam tőle? Akkor tárom ölelésre a karom, amikor ő tenné?  Milyen ízeket kedvelt? Édesszájú volt mint én, vagy szerette a kovászos uborkát? Sütött kenyeret? A diót szerette vagy a mandulát? Táncos lábú volt vajon, mint én, vagy ha zenét hallott, egy sarokban üldögélt tovább? Milyen érzéseket hozok vajon tőle?

Én írok sokat és örömmel. Ez az életem. De azt nem tudom, neki milyen betűk gördültek ki a tolla alól. Vajon a szavak mögött ő mit talált? Fűzte-e rímbe a mondatot, rajzolt-e szavakkal virágot, házat, palotát? Mire vágyott gyerekként, nőként igazán? Akart engem? Vajon szerette volna az unokát?

Kérdések zizegnek bennem, amikre nem kaptam választ, így válaszok nélkül kellett, kell éljek, válaszok nélkül kereteztem magam emberré, nővé, anyává és társsá. Gesztusaim is magam formálom. Ízlésem csak az enyém.

Persze nincs tiszta lap, de amivel érkeztem, magam fedeztem fel. Nem tudom, mit kaptam innen, mit onnan, senki se mondta soha: „Nahát, ez a lány! Tisztára olyan, mint az anyja!”, és nem pirít rám senki: „Hagyd már abba a dühöngést! Tisztára olyan vagy, mint apád!”

És ez néha tényleg fáj.

Figyelem a lányom is, benne az anyám. Én azt hiszem – bár nem nagyon, de – ő hasonlít rá. Nyúlánk és magas, mint ő volt, keze kecses, lába végtelen. Csupa lendület. Gyerekkori emlékeimben ilyen az anyám.

És csak ott van róla az a felnőttkori emlék is. Az a végleges elszakadás fájdalmát őrzi, ezért élettelen, töredezett és fakó. Tényleg sokáig menekültem attól a képtől, de ma olyan korú vagyok, mint akkor ő volt akkor, és barátkozom a képpel.

A tükörben egyre inkább őt látom magam helyett.

A hajam, mint a homok, és az esküvőmön kontyba tűzöm majd. Ici-pici kontyba. A tarkómon. Ahogy ő hordta akkor, ahogy ma is hordaná. Ő akkor távozott végleg az életemből, én most érkezem. És az ő frizuráját viselem.

Ajánljuk még:

Mint a borsó meg a héja – Anya maradtam az üres fészekben
Hónapok óta készült a költözésre, nem ért váratlanul a dolog, és persze addig is sokszor aludt máshol, mégis, amikor hivatalosan úgy lépett ki az ajtón a lányom, hogy az többé nem az otthona, akkor nekem egy időre megfagyott a szívem.