Egy évezredek történetét végigkísérő faj, aminek még ma is vannak olyan élő példányai, amelyek letűnt civilizációk életéről mesélhetnének nekünk. És bár természetes élőhelyeiken egyre kevesebb esély jut nekik, kertjeinkben megőrizhetjük értékeiket és emlékeiket.
A rendelkezésünkre álló írásos feljegyzések szerint az ókorban és a középkor elején terjedelmes tiszafaerdők borították Közép-Európa vidékeit, ennek ellenére ma már csak szórványosan találhatók meg ezek a csodálatos növények az európai erdőségekben.
„A népesség szaporodtával mind nagyobb területeket kellett eke alá törni, előbb csak a síkvidéken, később már a dombos-, sőt hegyes vidékek tágasabb völgyeiben is. Helyenként a megmaradt hegyi erdők is tönkrementek a helytelen erdőgazdálkodás következtében, amikor egyes értékesebb fanemek is áldozatul estek a rablógazdálkodásnak. Az ilyen módon pusztulásra ítélt fanemek közé tartozik a tiszafa is, amely néhány évszázaddal ezelőtt még meglehetősen elterjedt fája volt az európai erdőségeknek, míg napjainkban már csak szórványosan található, de erdőket sehol sem alkot Európa földjén.”- olvashatjuk a Vasárnapi könyv 1937-es számában.
Pedig az ókori népek még nagy becsben tartották a tiszafát. Kemény, szívós fáját sokféleképpen felhasználták- különösen az íves íjak készítéséhez: nem véletlen, hogy Németország egyes vidékein még ma is íj-fának (Bogenbaum) nevezik. Mérgező termései miatt Plinius és Dioszkoridész a halál fájának is nevezik írásaikban, és ennek nyomán terjedt el az a hiedelem is, hogy az árnyékában történő tartózkodás egészségtelen. Bár ahogyan az lenni szokott: ami az egyiknek kár, az a másiknak előny - így volt ez a galloknál is, akik a mérgezésben rejlő lehetőséget a hadászatban használták ki. Tiszafa levével mérgezett nyilakat használtak ütközeteik során, Julius Caesar pedig arról ír a galliai háborúkról készített emlékiratában, hogy az eburonok legyőzött királya tiszafaméreggel vetett véget életének a vereség után.
Ha még mélyebbre ásunk a történelemben, akkor azt is megtudhatjuk, hogy az ókori gyászszertartások során a résztvevők fejét tiszafa lombjából font koszorúk díszítették, és ez a szokás kissé más változatban, de egészen a középkorig fennmaradt, a középkorban ugyanis tiszafával ültették be a sírokat. Ezeknek emléke még a mai nap is itt él velünk: a harmincas években például arról lehetett olvasni, hogy a Kent grófságban fekvő Brabourne temetőjében álló tiszafa korát 3000 évre becsülik. Megkerestük a valaha volt legidősebb tiszafaként emlegetett példány bejegyzett adatait, és meg is találtuk egy 1907-es képeslapon, majd az adatlapja alapján kiderítettük, hogy a több ezer éves tiszafa ma már nem él, viszont helyén egy fiatalabb példány fejlődött ki, aminek születéséről nincsenek biztos adatok, de nem kizárt, hogy elődje ősi szöveteiből fejlődött ki.
De nem ez az egyetlen idős tiszafa a világon: a Loose templománál található matuzsálemet 8000 évesre becsülik. Föld feletti méretei alapján először 5-6 ezer évre becsülték korát, azonban a templom körüli fejlesztési munkák során a gyökeréig ástak, és ekkor derült ki, hogy a kezdetben becsültnél körülbelül 2000 évvel idősebb fáról van szó. Ma már tartószerkezet és kerítés védi ezt a különleges történelmi tanút, aki egyben a világ egyik legidősebb fájának is számít.
Ám pár idősebb példánytól eltekintve az igazán szép és erős tiszafa állományok nem élték túl az évszázadok megpróbáltatásait: a francia- és németországi tiszafaerdők teljes pusztulását például a szőlőtermelés meghonosítása és nagyarányú kiterjesztése idézte elő. És sajnos nemcsak azért, mert kellett a hely az ültetvényeknek: még az ifjabb példányokat sem kímélték, hiszen a tiszafa tartós és korhadásnak ellenálló fája kiválóan alkalmas volt a szőlőkaróként történő felhasználásra is. Emellett mérgező volta ellenére szívgyógyszerként, férgesség kezelésére és emésztési panaszokra használták, és a kérgéből kinyert paklitaxel illetve a leveléből kinyert docetaxel nevű anyagokkal (némi átalakítás után) a rák elleni kezelések során kísérleteztek- egyre inkább sikerrel, hiszen használata ma már emlő- és petefészek-daganatok kezelése során is engedélyezett.
Ma már a tiszafának több, mint 200 termesztett változata ismert, így legalább a kertjeinkből nem vész ki, ha már természetes környezetében nem adunk teret neki. Ott él költeményeinkben, művészeti alkotásainkban, része a madárbarát kertnek, örök intelme az óvó szülői kezeknek, és képes minden korban reneszánszát élni. 2017-ben még egy merően új szerepében is megmutatta magát, a "Szólít a szörny" (A Monster Calls) című filmben, ami Patrick Ness világsikerű regénye alapján készült. A történet középpontjában egy olyan fiatal fiú áll, akinek nemcsak odahaza vannak nehézségei, hanem az iskolai zaklatással is szembe kell néznie, így végül egy hatalmas szörny segítségével fedezi fel a reményt és a bátorságot. Ez a szörny az életre kelt tiszafa, aki inkább egy belső lélek kivetülése, mint a klasszikus értelemben vett szörny megtestesítője
Egy biztos: a tiszafa egy rendkívül értékes és számos jelentést magában hordozó növényünk, aminek mérgező volta ellenére - a kellő óvatosság mellett - igenis helye van kertjeinkben. Válasszuk bármelyik fajtáját is, a tiszafa nem fog csalódást okozni: megbirkózik a száraz nyárral, ellenáll a fagyos télnek, és erős, örökzöld lényével a védelem, a méltóság és az időtlenség szimbólumát hozza el otthonunkba.
