Egy nagyszülő kérése minden anyához és apához: legyetek ti is gyerekek!

Család

Egy nagyszülő kérése minden anyához és apához: legyetek ti is gyerekek!

Most nem érek rá! – hányszor hallottam ezt gyerekként, ma is ott zizeg a fülemben az elutasító mondat és a türelmetlen hangsúly. És hányszor mondhattam én is ezt a saját gyerekeimnek, néha ugyanazzal a türelmetlen hangsúllyal, visszaemlékezni se tudok...

Mert játékba hívtam a felnőtteket anno, és engem is játékba, játszani hívtak a gyerekeim, de ahogy az én gyerekkoromat kísérő felnőttek, úgy én magam se voltam mindig kapható az együtt játszásra túlontúl felnőtt feladataim okán. De bánom! Bánom minden elmulasztott percét az együtt játszásnak.

Bánom, akkor is, ha tudom, hogy minden okom megvolt rá, hogy olykor nemet mondtam. Bánom, pedig tudom, hogy egy szülő sem szuperhős – vagy épp mindegyik az –, és nem lehet mindig minden helyzetben a gyereket első helyre tenni. Bánom, még akkor is, ha talán kijelenthetem: másoknál gyakrabban és jellemzően gyermeki derűvel vetettem bele magam a játékba. Úgy emlékszem, képes voltam önfeledt együtt hancúrozásra a saját gyerekeimmel. Nem csak játékos kedvem miatt, azért még inkább, mert nagyon fiatal voltam a fiaim gyerekkorában, alig 18 évesen szültem először.

Magam is gyerek maradtam még sokáig, velük együtt nőttem fel, belefért az életembe a játék a háztartás mellett.

Szóval másokhoz képest egészen biztosan gyakrabban tudtak játékba csalogatni, ha felhangzott a kórus, kérleltek, hogy „anya…. na….. gyere játszani!” akkor a legtöbbször mentem. Fogócskáztam, hancúroztam, bunkert építettem meg homokvárat, bicajoztam velük, majd árkot ugrottam, kutyává váltam és velük együtt négykézláb rohangáltam vagy éppen sárkánnyá varázsoltam magam, akit le kellett győzni, egymás után harmincháromszor. 

Játszottunk mi az étellel is, valahogy sose tudtam komolyan venni más felnőttek felszólítását, hogy étellel nem játszunk! Dehogynem! A sajtba lehetett alagutat fúrni, az uborkaszeletekből magas lőtornyot építeni, a meggymag meg puskagolyó volt, ha úgy akartuk. A répából remek kardot lehetett faragni, a piskótából meg azt vágtunk ki, amit csak akarunk. A lekvárt lehetett merni, kanalazni, maszatolni, akár festeni is vele.

Igazából

mindennel lehet játszani, ha játék közben képesek vagyunk elengedni a pánikoló felnőtt érzéseit, a mi lesz később kérdését, a „hogy fogom ezt majd feltakarítani” jajongását.

Mert majd nehezen, vagy sehogy, és igen, elképzelhető, hogy ott marad majd a falon a játék nyoma, vagy igen, maszatos lesz a ruha, és azzal majd nekem a felnőttnek, az anyának kell foglalkozni később. Viszont az biztos, hogy a gyerekeimnek sose volt gondja az evéssel, nem kellett semmit a szájukba tuszkolni, vagy könyörögni, hogy egyenek végre egy falatot. Játék közben természetes módon ismerkedtek meg a különböző alapanyagokkal, és még a nem túl vonzó karfiolt is nyelték vidáman, ha a cél a karfiolszörny elpusztítása volt.

Amikor a lányom megszületett, akkor se töltöttem még be a harmincat, és feladataim száma csak növekedett ugyan, de a saját kislányommal játszani örömtelibb volt minden másnál. Sütni-főzni vele a magam tervezte kis babakonyhában, elaltatni a hajas babáját vagy maciját, ezerszer átöltöztetni a félszemű nyulat (az unokámat), gesztenyét gyűjteni vagy falevelet, virágokat ültetni és locsolni, színezni, festeni, gyurmázni, gyöngyöt fűzni, kincseket gyártani imádtam, és a mai napig imádok.

Most talán még inkább, mint valaha, mert az igazi unokák mellett (túl a félszemű nyúlon) újra gyerekké váltam. Mellettük azt is elfelejtem, hogy egyáltalán felnőtt vagyok. Dehogy vagyok az: ha kell, alkimistává válok és szappanból főzünk aranyat vagy faragunk gyémántot, máskor vulkánkitörést tesztelünk ecettel és szódabikarbónával, vagy csak simán ugrálunk.

Mert ugrálni mindig, minden körülmények között élvezet, ha azt nem egyedül, hanem velem lehet. És persze egy kétéves kislánnyal teát főzni sárból (ami, mint tudjuk nagyon fontos) olyan gasztronómiai feladat, amit ki nem hagynék az életemből. Még akkor sem, ha aztán bajba kerülök, mert csillogó szemekkel várja az igazi kóstolást. Túl okos, neki nem elég, ha imitálom a kortyolást.

Így sarazok, maszatolok, babázok, várat építek, színezek és vagdosok, futkosok és kincset keresek.

Néha kutya vagyok, máskor sárkány. De leginkább boldog.

Mert játékba hívnak, és én az enyéimmel önfeledten játszhatok. Ez meg fontosabb, mint a felnőtt világ és a piszok.

Ajánljuk még:

FÉLTEM, HOGY NEKEM NINCS STÍLUSOM, DE A GYEREKEIM SZERINT AZ ANYJUK EGY HIPPI
GINZENG GYÖKÉR: EGY TITKOS GYÓGYNÖVÉNY A STRESSZ CSÖKKENTÉSÉRE ÉS A TELJESÍTMÉNY NÖVELÉSÉRE
„HÉ, NE BÁNTSD A MÁSIKAT!” – NAGYOT BUKIK A MORÁLIS NEVELÉS, HA CSAK ÖSSZE-VISSZA DUMÁLUNK

 

 
X
Már követem az oldalt