Ha boldog gyereket akarunk nevelni, engedjük meg a maszatos napokat

Család

Ha boldog gyereket akarunk nevelni, engedjük meg a maszatos napokat

A múlt héten, egy-egy munka között többször befutottam a közelemben élő unokákhoz. A nagyfiú már tizenegy éves, a kislány pont kettő. Bár nem kényeztet minket a jó idő, az esős napok szünetében, de közvetlenül eső után is az udvaron találtam őket. Minden alkalommal.

Szeretnek kinn lenni, nem zavarja őket, ha fúj a szél, ha esőcseppek kúsznak még a levelekről, ha vizes a trambulin, cuppog az udvar, de az se, ha tocsog a homokozó az esővíztől. Sőt! Annál jobb. Más az állaga, jobban tapad a homok, lehet vele sütni, főzni; pogácsát, sárgombócot gyúrni. Néha dobálni a sarat.

Ők tudják – és szerencsére ebben partnerek a szülők –, hogy sarazni jó! Akkor is, ha az eső miatt lett ragacsos a homok, de akkor is, ha a nagyobb gyerkőc furfangosan vezeti el a csap vizét a homokozóig, esetleg hordják felváltva, nagy munkával kannában órákig a vizet a homokra, hogy a kívánt, sáros állapotot elérjék. Pont úgy, ahogy a szüleik is tették gyerekként – és az nem is volt olyan rég, én aztán tudom.

És nem csak „főzni” jó azt a sarat – dagasztani, gyúrni, formázni, de csak úgy örömből, tiszta kedvtelésből gyümiszkélni, tocsogtatni, hígítani, fröcsögtetni, kenni, maszatolni, paskolni és hajigálni is élvezet. Olyan gyönyörűség, amit aztán felnőttként is felidézhet majd az ember, akkor, amikor már viselkedni kell (kellene) és a szenvedélyből űzött,

a létezés puszta örömét adó dolgokba már nem, vagy csak titokban lehet belefeledkezni. Mert sarazni igenis jó.

Csurgatni a langyos, híg sarat az ujjainkon át, tenyérrel markolászni, belecsapni a sár kellős közepébe ösztönös cselekvés – alap, amire aztán más játéktevékenység és majd a gonddal, felelősséggel és elmélyüléssel végzett munka is épülhet.

Igazi „transzélmény” gyerekként a sarazás, a teljes önfeledtség szimbóluma felnőttként.

Pedig csak sár, ugye? Föld és víz és gyerekkéz.

Meg végtelenné nyúló idő, akarat, meg kreativitás. Meg mérhetetlen lelkesedés és kíváncsiság a világ, az anyag megismerésére. Ösztönös tapasztalatgyűjtés. Miből van, hogy működik? Mennyi víz, mennyi homok? Mikor folyik, mitől dagad, mitől cuppan, hideg-e, meleg-e? Ha megszárad, pereg-e?

Csupa olyan kérdés, amihez helyben van a válasz, és van is idő a válaszok megszerzésére, azok elraktározására, kísérletezésre, fejlődésre.

Mert a sarazás az nem az, aminek sok – a gyerekkorát már elfeledő, gonddal-bajjal elfedő – felnőtt látja és értékeli. A sár, az nem csak piszok, nem csak kosz a ruhán, plusz munka, újabb adag mosnivaló. Nem csak fekete szegély a kicsi körmök alatt, sikálásra váró pracli, nem csak homokkal beszórt haj, sötét, nedves folt a nadrág térdén, ülepén, nadrágszegélyből pergő homok. Nem csak bosszantó lábnyomok a szőnyegen, padlón, fényesre súrolt parkettán. Nem csak a fehér fürdőkád alján megülő retek.  

Hanem maga az önfeledt, boldog, szabad gyermekkor.

Az éden, amihez jó lesz majd később, nehéz felnőttévek alatt visszatérni. Ha másként nem... akkor szülőként vagy nagyszülőként az unokázás ürügye alatt újra sárhoz nyúlni. Belekapaszkodni abba az anyagba, amit még (újra) kedvünkre formálhatunk, alakíthatunk. Abba az anyagba, ami mindenek felett a kedvünkbe jár, engedelmeskedik, nem tanúsít ellenállást sosem, feltétel nélkül formálódik, ami felett hatalmunk van, már gyerekként is. Mert a sár a kezünk alá simul, úgy ad, úgy tanít.

Úgy ajándékoz ezernyi ismeretet, hogy nem okoskodik. Mégis, a kezükhöz tapadó minden egyes homokszemmel többek leszünk.

Mert a sarazás az bizony elsődleges ismeret- és információszerzés: anyag, térfogat, súly, hossz, számolás. Szín- és formatapasztalás. Meg látás, tapintás-, szaglás-, néha ízlelésfejlesztés. Meg belső fejlesztés is: alkotás, rombolás, újrakezdés, monotónia-tűrés, együttműködés, osztozás, önállóság, fegyelem, figyelem, koncentrálás, kitartás.

Játék. Munka. Minőség.

Pedig csak sár. Pedig csak sarazás.

Ajánljuk még: