Nem az a fajta vagyok, aki különösebben követi a világnapokat, azt hiszem ha nagyon szigorúan veszem talán négyet-ötöt tartok számon. Tudom, és elismerem, hogy ezek nagy többségének van létjogosultsága, és hogy valójában figyelemfelkeltésről van szó. Olyan napokról, amelyeket különböző nemzetközi szervezetek óriási lobbitevékenységgel hozhattak létre, pontosan azért, mert az adott témáról sokkal, de sokkal többet kellene beszélni. E cikk kapcsán megnéztem a világnapok listáját, és meglepve tapasztaltam a sokféleségüket, bevallom néhány meg is mosolyogtatott. Korántsem szeretnék bármivel kapcsolatosan lekicsinylően nyilatkozni, hiszen biztos vagyok benne, hogy e napok mindegyike fontos és még fontosabb azoknak, akiket az adott téma érint, de az biztos, hogy gyakorlatilag szinte nincsen olyan nap az évben, amikor ne lenne valaminek a világnapja.
A világnapon pedig egész biztosan több szó esik az adott kérdést érintő dolgokról. És ez így van jól.
Bárcsak máskor is több szó esne róluk, mert néhány dolog kapcsán azt érzem, hogy az év hátralévő részében szinte semennyire sem kerülnek szóba. Vagy még rosszabb: nem csak hallgatás, hanem alattomos nevetségesség és gyakran szégyen övezi a kommunikációt.
Egy ilyen dolog a változókor, a menopauza, aminek október 18. a világnapja.
Több emberrel is beszélgettem a témáról, mielőtt nekiálltam cikket írni róla. Az első meglepetést az okozta, hogy a változókor által érintett hétköznapi nők alig-alig akarnak beszélni róla. Mindenkiben van egy tapintható szégyenérzet, ha erről kerül szó. Férfitársaik pedig nagy százalékban és jobb esetben egy mosoly kíséretében egy legyintéssel elintézik a témát, rosszabb esetben kimondanak valamiféle dehonesztáló mondatot, amely a banyaláz szót biztosan tartalmazza.
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a szégyen “lelki zavarodottság, megalázottság érzése, abban a tudatban, hogy tetteinket, magatartásunkat az emberek joggal vagy jogtalanul, okkal vagy ok nélkül lebecsülik, elítélik, kárhoztatják.”
Mi a csoda köze van ennek a menopauzához? Semmi.
Mégis, egy 2023-ban publikált brit tanulmány azt állítja, hogy a változó korban lévő nők 37 százaléka szégyent érez a menopauza tüneteivel kapcsolatban. De ami ennél rosszabb: 87 százalékuk számolt be a tünetekkel kapcsolatban a megbélyegzés érzéséről.
Egy olyan világban élünk, ahol a menopauza valójában nem több, mint az öregedés visszafordíthatatlan folyamatának előszele, és mint ilyen, a halál felé vezető út egyik fontos állomása. Előrébb lépünk a sorban, és ezt a társadalom mostanában nem szereti. A fiatalság illúziója szűnik meg ugyanis, és egy olyan világban, ahol mindenki úgy csinál mintha sose halnánk meg, ez egy idegesítő felkiáltójel lenne a közbeszédben. A nyugati kultúra mostanában amúgy is a halálfélelemben gyökerezik, és hiába tudjuk, hogy a halál az élet természetes része, ezt a mai társadalom előszeretettel titkolja. Mindenki úgy tesz, mintha vele ez nem történhetne meg.
A teljes szépészeti és kozmetikai ipar az örök fiatalság fenntartására rendezkedett be, éppen ezért a változókorrol beszélni nem trendi. Legfeljebb csak annyiban, hogy hogyan gátolható meg az öregedés. Jó esetben csak tabu, rosszabb esetben stigmatizáció lesz a menopauzáról való társalgás.
Pedig a legtöbb nő 40 és 58 éves kora között megtapasztalja a változókor változó tüneteit, amelyek szakértők szerint Magyarországon akár egymillió nőt is érinthetnek.
Egymillió aktív és gyönyörű nő akiknek 80 százaléka egyszercsak úgy kel fel, mintha homokot szórtak volna a szemébe, és amíg eljut a szemcseppig úgy érzi, mintha minden porcikája berozsdásodott volna tegnap óta. Lassanként észreveszi a megereszkedett bőrt az arcán, a hasa körüli egyre gömbölyűbb formákat. Állandóan fáj a feje, és naponta többször nem jut eszébe, hogy tulajdonképpen miért is indult el a konyha fele. Nem tud mit kezdeni a bőrszárazsággal vagy éppen a nem kívánt bajusz sarjadásával. És akkor ne beszéljünk az általánosabb és komolyabb egészségügyi gondokról, amelyek a változókorral kéz a kézben járnak.
Lelkileg és mentálisan mind az egymillióan még mindig 35 évesek és gyönyörűek.
Hormonális háborút vívnak, de mégis változatlan intenzitással teljesítenek anyaként, munkaerőként, társként. Csendben tűrik a hőhullámokat, és ha szellőztetni kezdenek, valaki biztos félre nem érthető megjegyzést tesz a korukra. Úgyhogy csendben maradnak, és reménykednek, hogy az összes tünet hamar elmúlik. Dehogy múlik. Átlagosan 7 évig tartanak, de van aki tíz éven keresztül birkózik velük. Tíz éven át hallgat róla, és teszi a dolgát. Esélye sincs rá, hogy valakivel beszélgessen ezekről, hogy ha más nem, legalább a tünetek lelki feldolgozását valami segítse. Időről időre annyi fura dolgot érez, hogy végül is kiköt a háziorvosnál, aki szerencsés esetben megnyugtatja, hogy ez mind természetes, és megtanítja arra, hogy melyek azok az igazán komoly dolgot jelző tünetek, amelyekkel azonnal forduljon orvoshoz. A változókorban lévő nők tünetei annyira egyediek és változatosak, hogy valamennyien minden nap a háziorvosnál üldögélhetnének egy-egy újabban felbukkant furcsasággal. Nos, erre a fizikai és lelki állapotra tevődik rá a mindent behálózó szégyenérzet. Az az érzés, hogy valamit biztosan rosszul csinálnak, ha más senki nem beszél arról, amit ők éreznek.
Egy világnap kevés. Kevés ahhoz, hogy az érintettek életminőségét elfogadással, megértéssel, felvilágosítással, tudatosítással könnyebbé lehessen tenni. Pedig a modern társadalmakban egyre több az idős nő, és a várható élettartam tekintetében a változókor a nők életének gyakorlatilag az egyharmadát jelenti.
Érdemes lenne erre jobban odafigyelni a másik 364 napon is. Ha más nem, pusztán azért, mert ezek a nők az édesanyáink, a nagymamáink. Azok a nők, akiknek a puszta létezésünk köszönhető.
Fotók: Farkas Boglárka
