Aztán, vagy ezekkel egy időben párhuzamosan: „Remélem megvédted magad!”, „Na nehogy már neki legyen igaza!”, „Állj már ki magadért fiam!”, „Addig haza se gyere, amíg vissza nem szerezted a tolltartód!”. „Megütött? Üsd vissza!” Ha megütnek egyszer, add vissza háromszor!” „Nem, anyádnak nem kell mindenről tudnia!”
Szülői intelmek és idegen felnőttek parancsai, elvárásai, mint morális ostorcsapások zúdultak ránk, míg felnőttünk. Ám az idő múltával egyre kevésbé voltak hitelesek számunkra az elvárások, mert nem elég, hogy legtöbbször csak a gyerekekre vonatkoztak, a felnőttekre nem, ráadásul – ahogy feljebb látható: egymással ütköző, egymást kioltó elvárásokat kellett volna elfogadni, beépíteni.
Hogy mennyit értek, hogy fejlődésünket milyen irányba vitték el és valójában mennyire voltak hatékonyak az ilyen jellegű verbális, felszólító jellegű intelmek, hogy meddig lehetett ilyen intelmekkel irányítani, befolyásolni alakuló személyiségünket, igazából nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy minden ember a tetteivel nevel igazán.
És hiába szónokolunk a saját utódoknak is, egyik fülükön be, a másikon kirepül a szóbeli intelem. Azt veszik át, az épül be értékként, ahogy viselkedünk, ahogy történésekre reagálunk.
Ott legbelül, ahol a LÉNYEG lakik, nem szavakat, hanem hangsúlyokat hallanak meg a gyerekek.
Indulatokat, a düh dübbenését, az irigység kattogását memorizálja a lélek, meg az együttérzés vigasztaló mormolását, ringató dallamokat. Az adakozás megindultságát, elszoruló torokból feltörő halk imát,
...meg az őszinte szeretet semmi mással össze nem téveszthető zöngéit hallja meg igazán.
És látni is azt látják, ami valódi történés: nem épül be értékként az adás nagyszerűsége és nemessége, ha csak említés szintjén kerül szóba, de soha nem ad a kéz. Vagy ad, de viszonzást VÁR érte. Akkor az az adás kivetett háló csupán, és hálát halászik a megjátszott könyörület.
Ezt még tisztán látja a gyerekszem.
Mert az mindent lát, és higgyük el, élesebb az optikájuk a legmenőbb kameráénál. Mindent látnak, mindent összeraknak, szétszednek és analizálnak, és tapasztalataikon keresztül értik meg a világ működését. Annak a világnak a működését, amelyben a számukra fontos felnőttek léteznek. És ha nem jó tettekkel nem jó értékeket adunk át, akkor folytonos ütközésbe kerülnek majd a többi ember világával. Ahogy társakra is találnak majd persze: cinkosokra és szövetségesekre, akiket hasonló módon nevelt fel az a másik felnőtt. Közösséget is építenek.
De az egyik gyerek azt tanulja, hogy csalni, lopni és hazudni nem szép dolog, de csak akkor bűn, ha kiderül a titok.
Hogy verekedni nem szép dolog, de csak akkor, ha őt éri ütés. Hogy a hűség idejét múlt dolog és egy nézőpont csupán, és azt is megtanulja, hogy annak van igaza, aki erősebb, hangosabb vagy gyorsabb.
A másik gyerek meg szülei tettein keresztül tanulja meg, hogy mi a vétek,
mire kell, hogy rácsodálkozzon a lélek és mikor, mitől lesz TISZTA könny a szem.
Nem, nem a szavakból ért a gyerek, bár nevelő eszköz az is, irányjelző karó, ami aztán gyökeret ver, zöld hajtásokat hoz, ha igaz a szó, vagy kitépi azt a helyéről a hamis tett.
Ajánljuk még:
HA BOLDOG GYEREKET AKARUNK NEVELNI, ENGEDJÜK MEG A MASZATOS NAPOKAT
VÁLÁS UTÁN: HA EGÉSZSÉGES GYEREKET AKARSZ NEVELNI, NE SZIDD AZ APJÁT, NE SZIDD AZ ANYJÁT!
NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL
