A legspecialistább harkályfajként is ismert különlegesség a nagy kiterjedésű, idős, természetes bükkösök madara: mindig olyan területeket válasz élőhelyéül, ahol nagy arányban található álló és fekvő holt faanyag is. Legnagyobb számban az Északi-középhegységben figyelték meg, de mozaikszerű elterjedési vonalain feltűnik égeresekben, gyertyános-tölgyesekben és vegyes bükkös-tölgyes állományokban is: akkor, ha az erdők szerkezete a fent leírtaknak megfelel.
Mivel kifejezetten rejtőzködő életet él, nagyon nehéz megfigyelni - így hazai állományát is csak alaposan átgondolt becslésekkel tudjuk meghatározni, ami alapján a szakemberek úgy vélik, hogy a költőállomány 260–670 pár között alakulhat Magyarországon. Hogy a becslések mennyire fedik le a valóságot, azt nem tudhatjuk biztosan, azonban az 1990-es évektől felmért adatok alapján számuk enyhe növekedést mutathat, hiszen az 1990-es években 100-200, 1999-2002 között pedig 250-400 párra becsülték a költőállományt - ennek ellenére fontos kihangsúlyoznunk, hogy a hivatalos adatok szerint populációi szinte mindenütt visszaszorulóban vannak.
A fehérhátú fakopáncsot a természetes állapotú erdők indikátorfajaként tartják számon, aki kifejezetten érzékeny az emberi beavatkozásokra. Az állami természetvédelem hivatalos oldalának faj-adatlapja szerint csak ott tud fennmaradni, ahol vannak őshonos fafajú, 60-70 évesnél is idősebb állományok minimum 20 m3/ha holtfával, hiszen „táplálékának túlnyomó részét a holtfában élő nagyméretű cincérlárvák teszik ki”, nem beszélve arról, hogy odúját is mindig korhadó fába készíti: gyakran csúcstörött vagy kettéhasadt álló facsonkokba. „Megtörtént velem, hogy egy ilyen fa, melyben pár év óta fészkelt s fészkében most is fiókák voltak, mikor megráztam, a szó szoros értelmében darabokra málott”- olvashatjuk Chernel István leírásaiban.
Magyarországon kisszámú fészkelőnek számít, hazai állományát állandóként jegyzik. Területhűsége nagy, télen azonban a síkságba is lehúzódhat és kóborol. „Nem oly lármás, mozdulatai kimértebbek s hangját is ritkábban hallatja. Néha órákon át elidőzget egy-egy fán, minden oldalról - néha meglehetős gyorsan - megmássza, s zajtalanul keresi élelmét. Erősebb csőre ellenére még sem kopácsol oly hangosan mint a többi fakopáncs, sőt inkább csöndesen, lehetőleg nagyon korhadt fákat keres föl s csak kérgüket vagdossa le. Télvíz idején nem ritkán a községek kertjeiben látható. Itt esetleg egész napon át elidőz s nem törődve az emberekkel, beéri néhány fának és sövénynek átkutatásával”- olvashatjuk a róla szóló megfigyelésekben.
A fehérhátú fakopáncs odújának belseje kifejezetten tágasnak számít rokonai között is, és fészekalja 4-6 tojásból áll. Évente egy fészekaljat nevel, és a gondos szülők egyaránt kiveszik a részüket a kotlásból és az etetésből is. Táplálékát a föld közelében és a fatuskókon keresi, és a kérget kifejezetten nagy területről lehántja. Ezek a „megkopaszított” fák jellegzetesek élőhelyein, és már messziről jelzik jelenlétét. Legritkább hazai harkályfajunk, akinek túléléséhez nemcsak őt magát, hanem természetes erdeinket is védenünk kell.
