Nem az étel a lényeg, hanem az együttlét – A családi étkezések erejéről

Család

Nem az étel a lényeg, hanem az együttlét – A családi étkezések erejéről

Ha a család leül az asztal köré, több történik, mint evés-ivás. Sokkal több. Egyik legősibb örömforrásaink egyike ez, épp ezért szomorú, hogy a közös étkezések hagyományát a rohanó világ egyre csak kiírtja, elhomályosítja.  

Fiatal vagyok még a nosztalgiázásokhoz, de szinte hallom, ahogy édesanyám a maga jellegzetes hangján elkiáltja magát, hogy „kész a vacsora!”. Ez volt a szent hívószó, amire mindenki félbehagyta az épp aktuális teendőjét. Nem számított a fontossága, menni kellett, így hát mentünk. Nem volt „most dolgozom, kicsit később eszek”, sem „én már ettem, mert éhes voltam”. Vacsoraidő volt, a közös családi énidőnk, körbeültük az alulméretezett étkezőasztalunkat (összepréselődtünk, mondhatni), hogy helyszűkében is kezdetét vehesse a közös vacsora.

Nyugodt pillanatok voltak ezek, pont olyanok, amilyenekre az esti órákban mindenkinek szüksége lenne. Vicceket meséltünk, beszélgettünk, de volt, hogy csak közösen hallgattunk, némán ettünk. Néha nevetéstől zengett az egész lakás, féltünk is, hogy meghallja a szomszéd, néha pedig csak a villák, kések sercenése töltötte be a konyha csendjét. Rendre felütötte fejét a nosztalgiázás is, családi történeteink zömét a közös vacsoráink során ismertem meg. Ekkor jöttem rá, hogy az idősek szeretnek mesélni. Leginkább akkor, ha közben jókat esznek: egy-egy ismerős íz után mindig volt egy hirtelen bevillanó emlék, amit (még ha ezredjére is), de el kellett mesélni.  

Kimondatlan szabály volt, hogy vacsora közben nincs vita, sem olyasmi, ami esetleg negatív légkört teremthet. Arra is gondosan ügyeltünk, hogy az asztalnál ne beszéljünk pénzről, csak jelentéktelennek tűnő apróságokról, csapongó gondolatokról, csipkelődésekről, aznapi történetekről. A figyelem volt a lényeg, a békés együttlét, amit a leves párája, a sült hús illata gyengéden megkoronázott.

Összetartó, igazi családterápia volt ez, amit még nem bomlasztott fel az okostelefon pittyegése, sem a televízió háttérzúgása.

Azóta már megváltozott az életvitelünk, a ritmusunk, a struktúránk, meg persze a minket körülvevő világ is; rohanunk, kutyafuttában bekapunk valamit, épphogy hazaesünk, ráadásul különböző időpontokban, gyorskaja, 3 perc mikró –

és kész. A cél az, hogy minél gyorsabban bekapjuk, hogy utána mindenki siethessen a maga dolgára. Nemcsak nálunk, szerintem legtöbbünknél. Az már fél siker, ha hétvégén megvalósulnak a közös családi étkezések, nem? (Egyetlen egy kivétel van: az ünnepnap. Akkor mintha minden a régi lenne, mintha a közös étkezések összetartó ereje újra feléledne.)

Pedig a lényeg talán pont ebben van, hogy a családtagok ne (l)egyenek külön. Hogy este, amikor végre egy pontra ér be a család, a vacsora ne egy magányos folyamat legyen, ahol csak a mikró monoton, melankolikus zúgását hallani a családi moraj helyett. Igen, a lényeg abban van, hogy a rohanós, kutyafuttában odavetett napközbeni mondatokat kárpótolja az esti, közös vacsora. Hogy ne mondjunk le a közös étkezések meghittségéről, egyéni varázsáról, ami persze nem csodaszer, de mintha kicsit az lenne, közvetetten.  

A családi étkezések (számomra) nemcsak az evést jelentették, hanem egy meghitt, szeretetteljes védőbástyát is.

Az egységet és annak láthatatlan kötelékét. A mindennapi rendszert és a napvégi megnyugvást. A testi-lelki együttlétet erősítő beszélgetéseket, egymás életéből való felzárkózást. Az utolsó falat meghagyását.  

Azok a bizonyos közös étkezések már egészen kiskoromban megtanították, hogy hogyan kell beszélgetni, és legfőképp, hogy hogyan kell hallgatni. Megismertem a régi, múltfedte történeteket, hogy az étkezőasztal egyszerre váljék képzeletemben az otthon és a család jóleső jelképévé. Talán ezért gondolom azt, hogy a közös étkezések erejét vétek elfeledni, esetleg semmibe venni.

Nagyszüleink ezt máshogy csinálták, nem? És most nem csak a szüreti ebédre vagy a disznótorosra gondolok. Félve, de reménykedve kérdezem: ugye nem hagyjuk, hogy a közös családi étkezések hagyománya teljességgel kikopjon az életünkből?

Ajánljuk még:

AZ ANYASÁG ÉLMÉNYE NEM MINDIG GYÉMÁNTOKKAL KIKÖVEZETT ÚT – DE PONT ETTŐL LESZ FANTASZTIKUS

GYERÜNK, IDEJE FELKUTATNOD A CSALÁDFÁDAT!

VARÁZSSZAVAKRÓL, AMELYEK EBBEN AZ IDŐSZAKBAN ÖSSZEKOVÁCSOLHATJÁK A CSALÁDOT

 
X
Már követem az oldalt