Az anyaság élménye nem mindig gyémántokkal kikövezett út – de pont ettől lesz fantasztikus

Család

Az anyaság élménye nem mindig gyémántokkal kikövezett út – de pont ettől lesz fantasztikus

Mélyen alszom éjszakánként, általában a férjem horkolása sem tudja megzavarni az álmomat. Van azonban egy apró nesz, melyre mindig felébredek. Egészen furcsa, hiszen halkan, szinte suttogva hallatszik át a szomszédos szobából: „Anya...”

A kislányom szólít meg a sötétben így, amikor rosszat álmodik, vagy valami miatt felébred, és nem tud visszaaludni. Elképzelhetetlen számomra, hogyan tudok felébredni azonnal a hangjára, de mindig meghallom. Valahogy így tudnám megfogalmazni az anya-gyerek kapcsolat mibenlétét. Ösztönösen halljuk, ha szólítanak bennünket, legyen az a hívás akármilyen halk is. Van köztünk a gyerekekkel egy láthatatlan, de elszakíthatatlanul erős szál, mely a legapróbb rezdülésre is azonnal reagál, mint egy hegedűhúr, melyhez éppen csak hozzáér a muzsikus. Ezekkel a kiismerhetetlen, folyton változó kis lényekkel lenni csodálatos, életre szóló élmény, és elképzelhetetlenül színes. A legextrémebb hullámvasút sem képes visszaadni azokat a napokat, amikor egymás után tapasztaljuk meg együtt a mennyet és a poklot, a szívből jövő nevetést és az üvöltve hisztizést, az őszinte ölelést és az ajtócsapkodást. De ettől lesz igazán valóságos és sokszor váratlanul nehéz az anyaság. Mert úgy gondolom, azt is ki kell mondanunk, hogy ez egy iszonyúan komplex és gyakran embert próbáló feladat, még akkor is, ha mi nők erre vagyunk teremtve. A gondoskodás, az odafigyelés, a gyermekünk iránti szeretet a legbensőbb énünkből fakad, ám előfordul, hogy ezek az ősi ösztönök felmondják a szolgálatot, és eluralkodik rajtunk a kétség, a fáradtság és az elkeseredés. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy léteznek olyan szerencsések, akik egész nap rózsaszín ködben lebegve nevelnek gyereket, akiknél minden szép és jó, akiknek a gyereke mindig makulátlan és rendezett ruhában jár, tökéletesre fésült hajjal, ráadásul ő maga is csinos, nincs rajta egy deka felesleg sem, mindig tudja, mit kell mondani vagy tenni, és az egész család, kicsik és nagyok együttvéve, minden reggel iskola előtt illendően felöltözve, terített asztalnál fogyasztják el a villásreggelit mielőtt iskolába indulnak. Az anyuka perdül-fordul, az apuka vasalt ingben kávézgat, a gyerekek pedig véletlenül sem döntik fel a teáscsészét, elárasztva a komplett asztalt, a terítéket, anya nadrágját, az iskolatáskát és a tesó cipőjét.

Én nem vagyok ennyire topon, pár nappal ezelőtt a gyerekem el is akart küldeni a „jóanyukaképzőbe”, amikor éppen egy iszonyú hisztin voltunk túl este fél tízkor egy elhanyagolható kis apróság miatt. Persze mondtam neki, hogy szívesen elmegyek ilyen jellegű oktatásra, de csak akkor, ha ő is beiratkozik a „jógyerekképzőbe”. Amikor az ember nem tudja, hogy épp sírjon vagy nevessen ezekben a szituációkban, a legjobb, ha elővesszük a legjobb humorunkat. Humorérzék nélkül ugyanis nem lehet gyereket nevelni. Ebben egészen biztos vagyok annak ellenére, hogy néha a nap végére már minden humor kiveszik belőlem.


Az utóbbi években egyébként minden lehetőségem megvolt rá, hogy kitanuljam a jóanyuságot, a világhálónak köszönhetően ugyanis rengeteg lehetőség tárult elém, és a többi anyuka elé, hogy tökéletesítsük nevelési technikáinkat. Megtudtuk, mi az a laissez faire, mi fán terem a kötődő nevelés, megtanulhattunk helyesen hordozni, igény szerint táplálhatjuk a gyerekünket, hihetetlen mennyiségű információ omlik ránk. Ez a kevésbé magabiztosakat kellően elbizonytalanítja, és tudom, hogy egyesek képesek véget nem érő energiával keresni a megfejtést az internet legsötétebb bugyraiban arra a kérdésre, hogy vajon miért sír éjszaka a baba, miért nem fogad szót, miért veszi el a homokozóban a másik gyerek kislapátját. A motiváció pedig az, hogy természetes módon mindenki szeretne szaranyából bezzeganyává válni, főként manapság, amikor lépten-nyomon jönnek szembe velünk fotók, kommentek, ítéletek, megkérdőjelezhetetlen vélemények a harcos anyamazonoktól.

Én egyébként úgy gondolom, hogy néhány extrém és szélsőséges esettől eltekintve, nincs olyan, hogy rossz anya. Vannak kevésbé ügyes, nem annyira tökéletes, eléggé fura és meghökkentő anyák, de összességében mindannyian, akik őszinte szeretettel fordulunk a gyerekeink felé, jó anyák vagyunk. Fontos munkát végzünk, a következő generáció gondolkodásmódját és világlátását alapozzuk meg. Ez nem hatalmaz fel bennünket arra, hogy holmi hősöknek gondoljuk magunkat, és ennek a hivatásnak az áldozatává sem válhatunk. Ez fontos a magunk és a gyerekeink érdekében is.

Az anyaság egy olyan élethosszig tartó pályafutás, melyben könnyen elveszhetünk, és az is előfordulhat, hogy soha többé nem találjuk meg magunkat igazán.

Nekem is idő kellett hozzá, hogy megtanuljam, néha önzőnek kell lenni. Hiszen én is vagyok valaki, akinek vannak álmai és céljai, bár ezek természetes módon egy időre teljesen háttérbe szorultak, amikor megérkezett hozzám az a két kis jövevény, akik fenekestől felforgatták minden berögződésemet, minden szokásomat, és eltörölték azt az életformát, amelyet azelőtt megszoktam. És ez nem panasz, ezek a tények. Sokak szerint nem is illik panaszkodnia annak, akinek megadatott egy vagy több gyermek, hiszen nem a gyerek döntött úgy, hogy jönni akar, ha meg a szülő gyereket akart, akkor viselje némán és méltósággal a következményeket. Erről végképp azt gondolom, hogy teljes tévút. Miért ne panaszkodhatna, miért ne önthetné ki a szívét az édesanya, aki hónapokig, gyakran évekig alig alszik. Miért is ne mondhatná el a bánatát az a nő, aki kilátástalannak érzi a helyzetét, és úrrá lesz rajta a szülés utáni depresszió? Miért kellene a problémákat a szőnyeg alá seperni? Miért kellene a valóságot szivárványszínű álomvilággá változtatni? A gyerekek rengeteg jóságot, örömet és fényt hoznak, ám az anyaság élménye nem mindig gyémántokkal kikövezett út egy varázserdőben. De pont ettől lesz fantasztikus, pont ezért tesz hozzánk olyan sokat, mert olyan mélységeket és magasságokat ad egyszerre, amilyet semmi más nem tud adni, néha testen kívüli élmény, néha földbe döngölő vasököl, de a végén úgyis minden jóra fordul, legalábbis a következő lejtmenetig.

Szeretek anya lenni, a rosszabb időszakokban is, ha újrakezdhetném, akkor is mindent így csinálnék. Minden nap próbálom magam felvértezni erre a maratoni kalandra, és a tőlem telhető legjobb módon nevelni a gyerekeimet akkor is, ha nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan elterveztem. De ezzel sincs semmi baj, hiszen minden perc, minden óra, minden nap új lehetőségeket tartogat számomra, a túléléshez pedig nincs szükség nagy csodákra, csupán sok apró lépésre és rengeteg nevetésre.

Ajánljuk még:

SZÜLÉS MASZKBAN, ARANYÓRA NÉLKÜL? – ÍGY ÉRINTI A VÁRANDÓS NŐKET A JÁRVÁNY

KÉSZÜLJ AZ ANYÁK NAPJÁRA BORBÁS MARCSIVAL!

„EGY NŐ LEGYEN ANYA, DE AZÉRT ANNYIRA MÉGSE” – MEGOSZTÓ GONDOLATOK AZ ANYASÁGRÓL

 

„24 órában szülőnek lenni nem embernek való”
„24 órában szülőnek lenni nem embernek való feladat.” Ezt találta mondani Justin Timberlake, amikor a karantén családi életre gyakorolt hatásairól kérdezték. Szavain sokan felháborodtak, szerintem viszont érdemesebb lenne elgondolkodni rajtuk.

Borítókép: Antal Csilla