Mikulás alakja évszázadok óta kíséri az adventi ünnepkör hagyományát: a történészek nagy része szerint ráadásul Mikulás valóban létezett, méghozzá egy mürai püspök képében, az időszámításunk szerinti negyedik században. A később szentté nyilvánított Miklós a kisázsiai Lükia tartomány Patara nevű településén született, és a legenda úgy tartja, hogy már születése után három nappal felállt a fürdetőteknőben.
Bár nagy valószínűség szerint ez puszta legenda, mürai Miklós valóban létezhetett: egy megbecsült és jómódú patarai család egyetlen gyermekeként, akit szülei Istennek ajánlottak. A történelmi feljegyzések szerint életére nagy hatással volt nagybátyja, a patarai püspök, ezért hamar beállt szerzetesnek az Új Sión rendbe, és bevonult a nagybátyja által alapított kolostorba. Miután a szülei meghaltak, az összes örökölt vagyonát szétosztotta a szegények között, semmit sem tartott meg magának, így a szegények iránti szeretetéről és nagylelkűségéről vált ismertté.
24 éves korában Jeruzsálembe ment zarándokútra, ahol a legenda szerint több ember életét is megmentette. Az út hatására remete szeretett volna lenni, de egy isteni jelt követve Myrába (Müra) ment, ahol éppen a püspökválasztásra készülődtek. Úgy tartják, hogy „az összegyűlt papok legidősebbikének látomása volt, amelyben Isten tudtára adta, hogy azt kell majd megválasztaniuk püspöküknek, aki másnap reggel legelőször jön templomuk kapujába”. Így vált Miklós mürai püspökké, és az itt töltött évek alatt jótékonykodással, az emberek segítésével és a gyermekek támogatásával töltötte ideje meghatározó részét. Számos történet fennmaradt ezekből az időkből, a legismertebb szerint „egy nemes ember nagy szegénységre jutott, úgy akart magán segíteni, hogy leányait erkölcstelen életre akarta kényszeríteni. Miklós püspök erről tudomást szerezve három egymást követő éjjel egy-egy zacskó aranyat dobott be házuk ajtaján”. Sokak szerint innen eredhet az első Mikulás-csomag történet és a Mikulás-napi ajándékozás szokása is.
Egy biztos: Szent Miklós jótettei és történetei bejárták az egész világot, Oroszországtól kezdve Szicílián át egészen Lotaringiáig, számos nemzet patrónusaként tisztelik. Az évszázadok alatt minden történet egy kicsit mássá vált, és minden nép a saját képére formálta, így a 16. század környékén a német és holland ajkú területeken már a december hatodikai ajándékozás főszereplőjeként tekintettek rá. Végül a 17. században a holland Sinterklaas hagyománya eljutott Amerikáig, az angol nyelvterületen Santa Claus vált belőle, mígnem a 19. századi illusztrációknak köszönhetően megszületett a mai szakállas, piros ruhás Mikulás képe is.
Idehaza is hosszú ideje teszi szebbé a gyermekek napjait, és minden területen más és más szokás kezdett kötődni hozzá. A Dunántúlon gyakori volt a Mikulás-járás: a krampuszoknak, angyaloknak és Mikulásnak öltözött fiatalok házról házra jártak, verset mondtak, énekeltek, és a ház lakóitól mézeskalácsot, diót, almát kaptak kosarukba. A Dél-Dunántúlon a különböző nyelvjárásoknak köszönhetően igen színes szokások alakultak ki, az egyik legismertebb a sokszor fából faragott és vászonnal kiegészített maszkos felvonulás volt. „A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, ill. sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik)”- olvashatjuk a Mikulás-járásról a Magyar néprajzi lexikonban.
Nyugat-Magyarországon a Mikulás-járás a felnőttek játékává vált: gyakorta fűszerezték a verseket, énekeket némi csipkelődéssel. A krampusznak öltözött férfiak gyakran összekormozták a rosszcsontnak vélt gyerekeket, ami egyfajta könnyed hangvételű, kedves és jelképes büntetésnek számított. Az Alföldön már igen korán jellemző volt az ablakpárkányra kitett cipők hagyománya: ezek reggelre aszalt gyümölcsökkel, mézeskaláccsal és kisebb édességekkel teltek meg. A Felvidéken kisebb színjátékokat is rendeztek Szent Miklós püspök tiszteletére, és a Mikulás gyakran a könyvéből olvasta fel, hogy ki volt jó és ki nem. A kevésbé jól viselkedő gyermekek virgácsot is kaptak: piros-arany szalaggal átkötve. A székelyeknél pedig a Mikulás sokszor kísérettel érkezett: krampuszokkal és néha pásztorruhás segítőkkel. Ezeken a területeken elterjedt volt az ijesztgetés hagyománya is: a krampuszok láncot csörgettek, és a rossz gyerekeket tréfából megpróbálták beletenni egy zsákba, de a Mikulás megvédte őket.
A kétezres évekre ez a sokszínű kulturális tartalom némiképp a múlt homályába veszett, ma már csak kevés helyen tartják a népi szokásokat. Megmaradt azonban a csizma kitisztításának szokása, amit december 5-én este tesznek az ablakba, az ajtó elé, jelezve a Mikulásnak, hogy itt bizony jó gyerekek laknak. Az esti szertartás közepette sokan verselnek vagy énekelnek is: a Télapó itt van vagy a Mikulás, Mikulás ismert sorait dúdolva. Helyenként a csizmák mellé kerül egy bögre tej és egy házi sütemény a nagy munkát végző Mikulásnak, és a szemfüles szülők nem felejtenek el beleharapni, vagy kicsit elszórni a hamut a kandalló körül.
Egy biztos: a Mikulás szokása egy kedves, szívhez szóló és izgalmakkal teli része a decemberi ünnepkörnek, amit jó lenne még sokáig megőrizni, a hozzá tartozó hagyományokkal együtt, hiszen ezek mindegyike az emberi kapcsolódásokról, a közös élményekről és a belső értékek felszínre kerüléséről szól, amire gyermekeinknek a legnagyobb lelki táplálékként van szüksége.
A város, amely fényben fürdik
Egy estém Zágrábban
