“Az igazi fejlődésben benne van az, hogy véges vagyok, hogy tökéletlen vagyok.”
Kicsit tágítsuk a kört a szülő-gyermek viszonyról a párkapcsolati kötődésekre. Az elmúlt évtizedekben szerencsére létrejött egy, a fizikai bántalmazást széles körben elítélő világ, ami nem azt jelenti, hogy ma már nincsen családon belüli erőszak, de talán az elmondható, hogy konszenzus van abban, hogy ez elfogadhatatlan. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor az az érzésem, hogy erőteljesebb és kifejezettebb lett a párkapcsolatokban a lelki bántalmazás. Tényleg gyakoribb vagy egyszerűen csak több ilyen történet lát napvilágot, pontosan a közösségi médiafelületek miatt?
“Az agressziónak valahol ki kell jönnie, ugye? Ahogy említettem korábban, ha a szégyenérzet erősödik, keveredve a bűntudattal, és az elbizonytalanodással, hogy jól csinálom, nem jól csinálom, aki vagyok az jó-e vagy nem, és közben azt érzem, hogy: mennyit küzdöttem, már mindent megtettem, hogy én legyek a tökéletes, és még mindig nem vagyok az, stb. - ennek a frusztrációja agresszióban jön ki. Hisz belülről nem stabilak az emberek. Tehát nem tudják, hogy miben hisznek. Nem tudják megkülönböztetni, hogy mi a jó, mi a rossz, összekeverik a jót a rosszal, és a hangulatukkal. Ami tegnapelőtt jó volt, az ma már nem jó. Nincs stabil értékrend. Nem arról van szó, hogy az ember nem változik. Vannak dolgok, amikre ha a saját életemben visszatekintek, én is azt mondom, ma már nem így csinálnám. De olyan szintű alapjaiban elveszett társadalomban élünk, egy fundamentumát vesztett világban, ahol nincsen értékrend, nincsen igaz, hamis, nincsen jó, rossz, nincsen fekete és nincsen fehér, mindent el lehet mosni, minden szubjektív, és innentől kezdve elvesztettük az iránytűt. Nem tudjuk, hogy mihez igazodjunk. Ez a frusztráció, ez a bizonytalanság agressziót szül.”
Forrás: facebook.com/drtapolyaiemoke
De mi lehet a megoldás?
“Nem az a megoldás, hogy megpróbálok szócsatát vivni, hanem az, hogy visszavonulok, lehiggadok, és kitágítom az impulzus és a reakció közötti időt. Ha te azt mondod, hogy én ilyen és ilyen vagyok, akkor én ezt átgondolom, és ha tényleg olyannak tartom magam, akkor nem harcolok, hanem változásra kötelezem el magam. Ha viszont azt látom, hogy ezek félrebeszélések, indulatok, hangulatok, manipulációk, akkor dönthetek úgy, hogy nem akarom, hogy a te indulataid meghatározzák, akár a kapcsolatunkat, akár engem. De ehhez belülről stabilnak, józannak kell lennem. Ismét visszatérek a korábban mondottakra, hogy annyira gyors a külső hatások áramlása, hogy nincs ideje az idegrendszerünknek megnyugodni. Nincs időnk lecsendesedni. Csend nélkül pedig sem az agyunknak, sem a lelkünknek nincs lehetősége mérlegelni, hogy mi igaz és mi hamis, mi jó vagy rossz, melyik fiókba teszem bele a másikról az információkat? Követendő-e valami vagy elvetendő? Biztonságos-e vagy veszélyes? Ha a párkapcsolati problémákat nézzük, akkor is ugyanaz a kérdés: hogyan tudunk kijönni az automatizmusokból? Úgy, hogy időt kellene adni magunknak a semmittevésre és a csendre. 25 évvel ezelőtt egyszer felhívtam édesapámat, aki pszichiáter és neurológus volt, és kérdeztem, hogy mit csináljak, mert borzasztóan kimerült és fáradt vagyok. Panaszkodtam egy sort, ő pedig csöndben várt, végighallgatott, és nagyon nyugodt hangon annyit mondott: kislányom, napi fél óra céltalan bolyongás. Méltatlankodni kezdtem, hogy hol van nekem naponta fél órám magamra? Különben is mi az, hogy céltalan? Reggel felkelek, és azonnal tudom, hogy mit akarok aznap elérni. De az is lehet, hogy már tegnap tudtam, hogy mi a mai feladatom. És a bolyongás? Az mi? Már maga a bolyongás is egy elmebeteg gondolatnak tűnt. És az az igazság, hogy azóta én is nagyon sokaknak ajánlottam, mert működik. A napi fél óra céltalan bolyongás mozgás is. Ma már tudjuk, hogy a gyors szemmozgás, a jobb-bal agyfélteke használatának váltakozása egy hatékony terápiás módszer arra, hogy a szorongásokat, a trauma emlékeket csökkentse. És miközben céltalanul bolyongok, hagyom a gondolataimat szabadon áramlani. Napi fél óra séta telefon nélkül egy meditatív viszonyulás lesz az élethez. Egy feldolgozási idő, amikor helyre teszem azt, ami bennem van. A káoszból rend lesz. A rendből pedig rendszer. És a rendszer stabilitást ad. Tehát az alapokat hozza helyre. Ha csak annyit sikerülne elérni, hogy naponta fél órát mindenki telefon nélkül függetlenedni tudjon a közvéleménytől, és rendszerezze a saját gondolatait, sokkal stabilabbak és egészségesebbek lennénk.”
Sokan tapasztalunk olyan közeget magunk körül, legyen az munkahelyi vagy családi, ahol a csend ijesztő és soha nincsenek őszinte beszélgetések. Vannak viszont impulzív vásárlások, telefonfüggőség, és a pénz az Isten. Ahol az igény meg sem fogalmazódik valami másra…
“A csendnek van egy veszélye, szembesít a valóságommal. És ehhez bátorság kell. Szembenézni a valóságommal nagyon félelmetes dolog. Legtöbben ezért nem kezdenek el soha magukon dolgozni, inkább csak a fájdalmaikat csillapítják. Mert a fenti felsorolás mind-mind tünetkezelés. Szembenézni a valóságommal az nemcsak fájdalmas, de bizonytalan is. Visszanézve gyakran fáj, előre nézve pedig kérdőjeleket vet fel, bizonytalanságot teremt. Mit kezdjek magammal? Ki vagyok, mi vagyok a felszínességek és a pénzem nélkül?”
Valószínű erre nincs is válasz….
“Van, van válasz, de a mai ember ezt ritkán akarja látni és hallani. Ezért kell a zaj, hogy elnyomja a csendben benne megszólaló igazságot. Nagyon érdekes Jézusnak a mondata: Az ajtód előtt állok és zörgetek. Aki kinyitja az ajtót, annak bejövök. Nem dörömbölök, nem rúgom be az ajtót. Szépen jelzem, szelíd szóval. Magunkkal találkozni csak a csendben lehet. És ehhez nagyon bátornak kell lenni. Én minden napot azzal kezdek és zárok, hogy csendben vagyok. És mégis hányszor találkozom azzal, hogy valamit hallok magamról, az életemről és azt nem akarom hallani! Mert ha meghallom, az változásra kényszerít. És a változásra kényszerítéstől megijedek, mert reakció szinten az azt jelenti, hogy velem valami baj van. Pedig nem, egyszerűen csak fejlődésben vagyunk. Meghallani a csendben a belső hangokat nagyon-nagyon félelmetes annak, aki soha nem nézett magába, és nem is akar magába nézni. Aki nem tudja, hogy mi fog vele történni, mivel fog találkozni, amikor belehallgat a lelke csendjébe, az fél a csendtől. Ezért kell a zaj."
Egyszerűbb megrendelni a következő luxusautót…
“Ezek függőségek. Ha a fájdalmaimba beleragadok, márpedig legtöbben beragadnak, akkor arra kell egy fájdalomcsillapító. A fájdalomcsillapító lehet az italtól a vásárlásig, a munkamániától a karrier csúcsáig bármi. Minden, ami dopamint vált ki, minden, ami egy picit átmenetileg csökkenti a belső fájdalmamat és azt érezteti velem, hogy értékes vagyok. A dopaminszint növelésére inkább lépj ki magadból, nézz körül és tegyél egy egyszerű emberi gesztust a másikért. Amikor valakire rámosolygunk, és ő ismeretlenül visszamosolyog, akkor ugyanazt az érzelmi dopaminlöketet kapja az agyunk, mint amikor megrendelünk egy újabb terméket. És ennek az az érdekessége, hogy míg az egyik közösségteremtő, a másik én teremtő. A példabeszédekben Salamon király mondja: aki mást felüdít, maga is felüdül. Hány ezer évvel ezelőtt megmondták már, hogy a másikat felüdíteni nekünk is dopaminlöket…”
Ön pasztorál-pszichológus is. Mennyire tud a mai világban a problémák megoldásában és a konfliktusok kezelésében kapaszkodó lenni a hit?
“Igazából mindenki hisz valamiben, tehát még az ateistanak is van egy hitvallása. Az is egy hitvallás, hogy hiszem, hogy nincs Isten. Ha valaki lecsendesedik, és van bátorsága önmagával szembenézni, akkor előbb-utóbb felmerül az a kérdés vagy az a gondolat, hogy én véges vagyok. És utána jön a következő kérdés: mit kezdjek a végességemmel? Mit kezdjek a tökéletlenségemmel? Jézus azt mondja: boldogok a szegények. Pont ez a szegénység jelenti azt, hogy boldog az, aki rájön arra, hogy véges, mert ő elkezdi keresni a végtelent. Nagyobb kegyelmet és csodát, bátorságot és őszinteséget egy embernél el nem tudok képzelni, mint azt, hogy leül és azt mondja: én hiszek valamiben, és vagyok elég bátor ahhoz, hogy megvizsgáljam azt amiben hiszek. Hova visz engem? Hogyan találkozom a hitemmel az életem kérdéseiben? Milyen erőforrás ez? Elég nekem ez, mint erőforrás? Még a keresztény embernél is igazi változást hoz az, amikor ő maga képes feltenni a saját kérdéseit Istennek. Amíg az én kérdéseim soha nem hangzanak el Isten fele, addig a hitem még mindig inkább egy szertartás, egy örökölt viszonyulás, de nem egy kapcsolat vagy egy meggyőződés. Én mint keresztény ember teljes mértékben azt vallom, hogy az Isten minket kapcsolatra hívott el. Ha őszintén megvizsgáljuk, akkor a Bibliában minden arról szól, ahogy Isten azt mondja, hogy én téged velem való kapcsolatra teremtettelek. Ez a kapcsolat megtört, de én mindent megteszek azért, hogy mi újra kapcsolatban legyünk. Az ember pedig erre vágyik. Platónnak az a gondolata, hogy minden emberben egy Isten formájú űr van, egy nagyon nagy igazság. Ott van bennünk az űr, ami keresi azt az Istent, aki több, mint én vagyok, aki szeret tökéletlenségemben és biztos pont lesz az én végességemben. Amikor az ember találkozik a végességével, mert mondjuk megkapja a diagnózist, vagy azt mondják, hogy nem lehet gyereke, vagy amikor egyedül találja magát a világban, amikor ott áll a testvére vagy a szülei ágya mellett és az orvostudomány már feltette a kezét, akkor előbb utóbb mindenki felteszi magának a kérdést: Mit kezdjek a végességemmel? Az emberi végességgel előbb-utóbb szembe kell néznünk. Minél hamarabb tesszük, annál nagyobb az esély, hogy megtaláljuk a választ és a belső békességünket, stabilitásunkat. Aki pedig szembenéz a saját végességével, az előbb utóbb a következő kérdést is felteszi: Van-e nálam több? Van-e végtelen? Van-e nálam nagyobb?”
Egy hívő szemszögéből nem teljesen érthetetlen, hogy valaki tud erre úgy válaszolni, hogy nincs?
“A hívő emberek nagyon sokszor annyira dogmatikusan akarják megközelíteni a nem hívő embert, hogy nem kíváncsiak rá, hanem rá akarják nyomni a véleményüket. De ha valakit nem vezettek végig a hit útján, akkor számára a hit egy ismeretlen és bizonytalan út. Én azt látom, hogy nagyon sokan nem is találkoznak ezzel az úttal, ezekkel a kérdésekkel, gondolatokkal. Nem tették még fel maguknak azt a kérdést, hogy meddig tartok én és mi van azután, ott, ahol én véget érek. Azáltal, hogy minden zúdul ránk az informatikai világból, egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak. Úgy vagyunk fogyasztók, hogy már rég nem vagyunk éhesek. A kíváncsiság az elme és a lélek éhsége. De a lélekre nincs időnk, az elménk pedig már nem kíváncsi, nem éhes, mert túltáplált.”
Ha Dr. Tapolyai Emőke most a kezébe vehetne egy varázspálcát, mit tenne vele?
“Azt hiszem kinyitnám az emberek szemét egy nagyobb perspektívára, mert az emberiség beszűkült, és minden az énre, az önismeretre, az önvédelemre, az önkifejezésre, az egora koncentrálódik. Észre kellene venni az ÉN helyett a MI-t. Madártávlatból ugyanis kristálytiszta, hogy a MI nélkül elveszik az ÉN. Nem látjuk, hogy az én védelmével egyre inkább beszűkülünk, összezsugorodunk, betokosodunk. Ebben a tágabb perspektívában benne van a kegyelem is, mert csak úgy tudok nagyobb képet látni, ha megbocsátok a szüleimnek, a nagyszüleimnek, és nem töltök évtizedeket azzal, hogy magyarázom, hogy miattuk vagyok ilyen vagy olyan. A megbocsátás sem egy egyszerű dolog, hiszen a harag az egyik legpatogénebb dolog a világon. A benntartott, fel nem dolgozott harag vagy gyász megbetegít. És fontos a közösség, a hiteles kapcsolatok, hogy legyen aki mellénk áll és elég őszinte ahhoz, hogy ránk szóljon, hogy "Normális vagy te? Komolyan arra akarsz menni? Hát ne arra menjél!” Vagy szeret annyira, hogy mellénk áll és bátorít, hogy tarts ki, kibírod, ne add fel!
Lecseréltük a hiteles meghitt kapcsolatainkat egy kütyüre, ami természetesen úgy van beprogramozva, hogy az nekünk mindig jó érzés legyen. Nem szembesít, hogy el bírjuk viselni a feszültség érzéseit, a fájdalmakat, a nehézségeket, a kudarcokat. Nem mondja azt, hogy az igazi fejlődésben benne van az, hogy véges vagyok, hogy tökéletlen vagyok. Ma már nem találkozunk a tökéletlenséggel, mert mindenki tökéletes. Éppen ezért a tökéletlen, bár hiteles kapcsolatainktól is eltávolodtunk. Szóval ha varázspálca, akkor meghitt, őszinte kapcsolat!”
A Dr. Tapolyai Emőkével készült interjú két, korábbi részét itt és itt olvashatják.
Merjünk egyéniségek lenni!
Interjú Dr. Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal 2.rész
