Mi magunk is meglepődtünk, hogy mennyi hozzászólás, email, üzenet érkezett hozzánk nem sokkal azután, hogy feltettük a kérdést: mitől lesz könnyebb az életünk? Nem véletlenül gondoltuk, hogy együtt okosabbak vagyunk, hiszen a lista, ami az Önök véleményéből összeállt, felér egy életvezetési tanácsadással. Íme hát, (a teljesség igénye nélkül, és nem fontossági sorrendben) hogy mitől lesz könnyebb az élet az Önök véleménye alapján:
Tudatosság, pozitív kisugárzású emberek társasága, barátok, család, hobbik, hit, Istennel való kapcsolat, jó kollégák, közösséghez tartozás, emberi kapcsolatok, elengedni, ami nem sikerül, megtanulni nemet mondani, önazonosság, önreflexió, rugalmasság, nyitottság, elfogadás, biokert, kert, kovászos kenyér, főzés-sütés, állatok, túrázás, szeretet, aktív szabadidő, kerülni a negatív embereket, kísérletezni új dolgokkal, meditáció, csend, törődés másokkal, örömszerzés, adás, zene, jó beszélgetések, a jelenben maradni, imádkozni, olvasás, a jóra koncentrálás, hála a jóért, megélni minden érzést - mélységeket és magasságokat is, napló vezetése, bringázás, sétálás, előre tervezés, nem kell túlaggódni a dolgokat, alkotás, sport, tánc, befőzés, napsütés, utazás, virágok, szeretni és szeretve lenni, ráérni az életre, meghallgatni másokat, egy cél, amiért érdemes napról napra felkelni, őszinte és nyílt kommunikáció.
Hát nem csodálatos ez a lista?
Dr. Tapolyai Emőke, klinikai és pasztorálpszichológussal egy többrészes interjút készítettem. Először arról kérdeztem, hogy szerinte hiányzik-e valami a felsorolásunkból, és hogy vajon miért van az, hogy ilyen szépen össze tudjuk foglalni a lényeget, de a megvalósításban mégis gyakran kudarcot vallunk?
Forrás: facebook.com/drtapolyaiemoke
“Paul Tournier svájci keresztény pszichiáter mondta, hogy az igazi szabadság az automatizmusok levetkőzéséből fakad. Az automatizmusaink rabjai vagyunk. Valamire rászokunk, és abban működünk tovább. Leszoktatni magunkat egy régi működési stílusról, egy régi életviszonyulásról az munkás. Ahhoz nagyon erős elköteleződés kell, ami megfogalmazza azt, hogy én az életet választom. Mert ezek a változások mind arról szólnak, hogy az automatizmusaim helyett az életet választom. A mai világ a gépezetet erősíti bennünk, és amikor megoldásokat keresünk - akár embereket, akár az önreflexiót, az önmagammal való összhangot, az emberekkel való összhangot, a természettel vagy Istennel való összhangot, - akkor valamit olyat keresünk, ami kimozdít bennünket ebből a rutinszerű, automatikus gépezeti működésből.
Reggel felkelünk és az első reakciónk, amikor kinyomjuk a telefonon az ébresztést, hogy megnézzük: hívott-e vagy írt-e valaki. Itt rögtön meg kellene állítani önmagunkat: nem, nem nézem meg azonnal a telefont. Persze egyből beugrik a gondolat, hogy mi van, ha a gyerekek, vagyis rögtön jön a belső késztetés, ami visszaküld az automatizmusaimba. Én is küzdök ezzel, odáig mentem, hogy vettem egy régimódi ébresztő vekkert, ami nem szépen, fokozatosan költ fel, hogy nyugodtan ébredjek, hanem a szívinfarktust hozza rám, de most ezzel próbálkozom, hogy ne legyen kéznél azonnal a telefon. És bár ez egy nagyon bagatell dolognak tűnik, és csak egy kis szegmense a problémának, de jól szemlélteti, hogy már a napkezdés is egy automatizmus. Nem véletlen, hogy Amerikában már perek indultak a különböző közösségi médiumok ellen, mert azok tudatosan arra építenek, hogy az embereket dopaminfüggővé tegyék. Nem vesszük észre, hogy dopaminfüggők lettünk. Egyszer hallottam egy ilyen megfogalmazást, és meggyőződésem, hogy teljesen igaz, hogy mi magunk vagyunk a termékek. Tehát minket vesznek meg, miközben azt hisszük, hogy mi vesszük meg a különböző applikációkat. Ők vesznek meg minket, a dopaminfüggőségünket. És miközben észrevétlenül eltávolodunk a természettől, az emberektől, önmagunktól és eltávolodunk Istentől. Az egész életünk automatikus függőségek sorozatává válik.”
A változásra való igény megszülethet trauma nélkül is? Vagy egy ember csak akkor kezd el gondolkodni azon, hogy valamit másképp kellene csinálni, amikor már megtörténik a baj. Legyen az egy betegség, egy válás, egy közeli ember halála vagy éppen egy olyan gyerek, akit felnevelt burokban, de most nem szól hozzá 10 éve? Képesek vagyunk-e a változásra való igényt és a döntés szükségességét felismerni anélkül is, hogy már tűzoltásról lenne szó?
“A pszichológiában azt szokták mondani, hogy csak azon lehet segíteni, akinek fáj. Tehát kétségkívül igaz, hogy ha fáj, akkor könnyebben és jobban nyúlunk a segítségért, akkor nyitottabbak vagyunk a változásra. A trauma, a sebzettség, a fájdalom felszántja a lelkünk talaját. És akkor ott van egy tátongó, felszántott talaj, ami megkérdezi, hogy mit vetsz belém: életet vagy halált, megújulást vagy berekedést. A lelkünk talaja felszántódik a veszteségekkel, a traumákkal. De láttam már olyat, nem is egyszer, sőt a saját életemben is megéltem, hogy nem feltétlenül a trauma fogja meghozni a változást. Van, amikor az elfáradás is meghozza. Amikor egyszerűen csak hangosabb lesz az éhség, mint amit kívülről beszerzünk, amikor telítődik az ember. Ilyenkor eljuthatunk arra a pontra, hogy jó, most már degeszre ettem magam minden függőséggel, minden dopaminnal, minden rohanással, elértem a karrierem csúcsát, megvalósítottam a non plus ultrát, már mindenkiről gondoskodtam, de belül üres vagyok. Ez nem trauma, ez egy belső űr, és van, amikor a vágyakozás szólal meg először. De kétségtelen, hogy a traumák mélyebben tudnak minket megszólítani."
Ha az olvasóink által a “Mitől lesz könnyebb az életem” kérdésre adott válaszokat szakmai szemmel végigolvassa, van olyan, ami hiányzik belőle?
“Amin én sokat gondolkodom mostanában az a bátorság kérdése. A bátorság az, amit egy kicsit hiányolok. A változást egy olyan fajta bátorság indíthatja el bennünk, ami ki tudja mondani: kinézem magamból, hogy el bírom viselni a feszültségeket, amelyek a változással járnak. A burkolt, csendes bátorság, a néha meglehetősen erős bátorság, ami ahhoz kell, hogy döntéseket tudjak hozni a változásról. Ehhez az kell, hogy kinézzem magamból, hogy márpedig leteszem a poharat és többet nem iszom. Hogy kinézzem magamból, hogy én ezt meg tudom csinálni, ki tudok lépni egy bántalmazó kapcsolatból, akkor is, ha nem tudom elképzelni az életet. De megteszem, mert kell ez a változás, és ez visz az élet felé. El kell hinnem, hogy el fogom bírni a változást, azt ahogy esetleg emiatt megítélnek, és vállalni tudom a következményeket, mert bátor vagyok. Hinnem kell a saját erőmben, amikor azt mondom, hogy ezt már nem vállalom, pedig eddig mindig mindent vállaltam. Ez a bátorság kell ahhoz, hogy magamat képesnek lássam a változásra. Az önmagamba vetett bátorság az a belső erő, ami a reziliencia, a pszichés ellenállóképesség alappillére.”
Milyen érdekes, hogy a listánkban szinte minden ott van, ami az életet könnyebbé teheti, de pont az a dolog, ami sok esetben mindezek megvalósításához elengedhetetlen, - a bátorság - az lemaradt.
“Mert az emberek nem pszichológusok. Én reziliencia kutatással foglalkozom, és nagyon-nagyon izgat ez a kérdés már vagy tízenegynéhány éve. A reziliencia, a pszichés ellenállóképesség azt mondja, hogy a krízisekben nem csak megállok és túlélek, hanem abban képes vagyok fejlődni is. Tehát ez a túlélés+fejlődés, a pszichés ellenálló képesség, a belső szívósság. Az igazi szívósság nem az, hogy a fogamat összeszorítva kibírtam, hanem az, hogy kibírtam, és felmérem, hogy ebből mit építhetek.”
Ami nem öl meg az megerősít?
“Nem, mert ez a mondat így nem igaz. Nagyon sokakkal találkozunk, akik nem haltak bele, “csak” beleroppantak, megkeseredtek, tönkrementek a kapcsolataik, vagy éppen elviselhetetlen emberek lettek. “Csak” örökre belebetegedtek, és élnek egy pszichés vagy egy fizikai betegséggel, amit nem tudnak letenni. Tehát a túlélés az kevés, az nem elég. És ha bárkit megkérdezünk, az önmagában sosem motiváló, hogy túlélte. Az más kérdés, hogy adott esetben vannak szakaszok, amiket egyszerűen túl kell élni, de utána nézzük a fejlődést és a talpraállást. A túlélés önmagában nem kielégítő, az egy nyomorúságos motiváció. Nem arra születtünk, hogy túléljünk, hanem arra, hogy éljünk. És a kettő nagyon nem ugyanaz.”
(folytatjuk)
A komolyzene szerepe a lelki jóllét és az életminőség javításában
Mitől lesz könnyebb az életem?
