Nagyon sok évvel ezelőtt, Kopp Mária azt mondta, hogy nem a harmadik világháborútól félti Európát, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól. Ha megnézzük a globális statisztikákat, ijesztő, hogy mennyi szorongó, mentálisan és pszichésen instabil gyerek, kamasz, fiatal felnőtt van. Most nem onnan indulnék ki, hogy hogyan kell jól nevelni egy gyereket, hanem onnan, hogy mi van akkor, ha ezt már elrontottuk? Egyáltalán mi rontottuk el? Sok olyan szülőt látok a környezetemben, aki kiszolgáltatott a felnőtt gyermekeinek, zsarolható a felnőtt gyermekei által, és arra is van nem egy példa, hogy a burokban felnőtt gyermek mindent megkapott, majd felnőttként nincs beszélő viszonyban a szülőkkel.
“Az embernek van egy nagyon csodálatos vonása, mégpedig az, hogy képlékeny, rugalmas. Halála pillanatáig van benne képlékenység és rugalmasság, ami egy hihetetlen jó hír. Én azért vagyok pszichológus, mert hiszem, hogy ha az emberben megmozdul egy vágy a teljesebb élet fele, akkor az minket motiválni tud arra, hogy bevállalósabbak legyünk.
Forrás: facebook.com/drtapolyaiemoke
Két irányban kell a fejlődést megnézni. Egyrészről: mennyire tudok hatni a gyermekemre, másodszor pedig mennyire tudok hatni önmagamra. Az biztos, hogy első körben érdemes elgondolkodni azon, hogy van-e olyan a kapcsolatunk, hogy legalább egyetlen egyszer leüljek és beszéljek vele. Hogy elmondjam mennyire szeretem, de ez így nem oké. Lehet, hogy egy józan, hosszú hetekig írt, átírt és megint átírt levelet kell elküldeni, de egyszer érdemes elmondani neki, hogy a kettőnk közötti kapcsolatban mi magunk mire vágyunk. Ettől a lelkünk is megnyugszik. Ebben a beszélgetésben legyen benne az is, amit érzéseink szerint mi nem csináltunk jól. A másik oldal az önmagunk fejlesztése. Hogy végiggondolom: én hogy jutottam idáig. Hisz azért jutottam idáig, mert még csak kétéves volt, amikor már zsarolható, manipulálható voltam. Amikor gondolkodás nélkül mindent megadtam neki, mert nem mertem bevállalni azt, hogy esetleg megítélnek, ha nem kényeztetem a végtelenségig. Tehát nem a gyerek tett engem ilyenné, hanem én eleve ilyen voltam, és ezt erősítettem magamban, amikor nem vállaltam, hogy határt szabok. Az elmúlt 15-20 év a nyugati világban nem arról szólt, hogy egy szülő ragaszkodhat az elképzeléséhez, hanem arról, hogy mindenkit elbizonytalanítottak abban, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy jó és rossz meggyőződés. Minden felett a szubjektív megítélés lett az úr. Az érzelmek, a hangulatok lettek az igazság, és közben elvesztettük a vezérfonalat.
Ennek a generációnak a szülei örök bizonytalanságban szenvednek. Ők maguk is azt mondják, hogy nem tudják, hogy mit szabad és mit nem, mivel tesznek rosszat, mivel nem. Ebből kell visszatalálni abba az irányba, hogy miben hiszek én. Ha én belülről stabilizálom önmagamat, már létrejön a mérce. Ez egy nagyon nehéz folyamat, sokszor évek, évtizedek belső munkája. Hisz itt valami régit kell kigyomlálunk.”
Ehhez azért önismeret is szükséges, nem?
“Az önismeret nem elég, mert az önismeret nagyon sokszor kimerül abban, hogy: miért vagyok ilyen, mit érzek, mi van bennem, de nem határozza meg azt, hogy milyen akarok lenni. Az önismeret egy csapdává vált a pszichológiában, mert állandóan arról szól minden, hogy hogyan lettem én a szüleim áldozata. Lehet, hogy engem a gyerekeim zsarolni fognak, de az, hogy én zsarolható vagyok-e vagy sem, az az én döntésem. Elképzelhető, hogy manipulálni fognak, de az, hogy én manipulálható vagyok-e, az tőlem függ. Ahhoz, hogy megalázzanak, az én hozzájárulásom kell. Tehát a kérdés az, hogy mennyire vagyok én stabil. Ha stabil vagyok, akkor ellen tudok állni.
Pont ettől a belső stabilitástól fosztották meg az elmúlt évtizedek a nyugati társadalmakat. És akkor visszatérve az eredeti kérdéshez: amikor jön a gyerek, és kicsiként azt mondja, hogy “de a szomszéd Marcsinak, meg az osztálytársamnak bezzeg már van okos telefonja, és nekem is kell” - ahhoz hogy én erre nemet tudjak mondani az kell, hogy pontosan tudjam, hogy én miben hiszek. És meg kell legyen a hitemhez a bátorságom is, hogy elviseljem adott esetben azt is, ha rosszul döntök. Ez a stabilitás szűnt meg a mai világban, és vele együtt a belső bátorságunk. Felmegyünk az internetre, ahol rögtön szembejön 10 videó és a 10 videóban 6 teljesen eltérő vélemény arról, hogy mit kellett volna és mit kellene tennem, hogyan kellene nevelnem. Nagyon hatásos emberek, nagyon nagy kommentháborúval, nézettséggel és követőtáborral megmondják a tutit. Miközben a valóság az, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik ők. Nem ismerjük az embert. Nem látjuk, hogy miközben beszerezte a pénzt a nézettségből, az ő gyerekei valójában hogy néznek ki.”
És mindezt a legsebezhetőbb időpontban kapjuk, mert amikor az ember már elkezd a neten keresgélni, akkor valószínűleg a kétségbeesés határán van...
“Ma már nem is kell keresgélni, mert szembejön anélkül is. És sajnos mindez az emberi kapcsolatok rovására. Amikor nekem azt mondta a nagymamám, hogy ezt így vagy úgy csináld, akkor én láttam, hogy annak ahogyan ő élt, mi volt a gyümölcse. Ismertem őt, és tudtam, hogy a véleményét milyen életre alapozta. Amikor azt mondja a barátnőm, hogy figyelj Emőke, én ezt így csináltam, nekem működött, próbáld ki, akkor látom a barátnőmet, a környezetét, az otthonát, a gyerekeit. Ismerem őt mint embert, és az alapján el tudom dönteni, hogy a szava hiteles-e vagy nem.
Az online világban nincsen hitelességi ellenőrzés, csak irányzatok vannak, és az irányzatok hangulatokra épülnek. A hangulatok pedig a legrosszabb irányadók. Az elmúlt generációk nevelését a hangulatokra építették a szülők. Maguk a szülők lettek a hangulatok áldozatai. Több generáció szüleit elnézve azt látom, hogy a szülők teljesen beleroppantak a bűntudatba és a szorongásba. Mindent a gyerek, a gyerek hangulata, a gyerek érzelmei határoznak meg, és az, hogy a szülő jól vagy rosszul csinálja. Ez egy tévút. A gyerekekben ugyanúgy van egy rakás önzés, és egy csomó kis gonoszság, nagyon mélyen tudnak sebezni. És meg kell tanítani nekik a határokat."
Mit tud tenni egy szülő akkor, amikor már felnőtt gyerekekről beszélünk, és mondjuk a harmincas éveiben járó “gyerek” minden egyes interakciója a szüleivel a bűntudatkeltésről szól?
“A gyerek megpróbálhat bűntudatot kelteni, de én döntöm el, hogy ezt beengedem-e a lelkembe vagy sem. A nagykorúságnak, a belső érettségnek az az egyik jellemzője, hogy az impulzus és a reakció között mennyi idő telik el. Minél éretlenebbek vagyunk, annál hamarabb reagálunk, azonnal jön a reakció. De ahogy az ember stabilizálódik belül, a meggyőződéssel megerősödik a bátorság is, és akkor meg tudom húzni a határaimat. Akkor el bírom viselni azt, hogy te most haragszol rám, sőt azt is, hogy talán jogosan haragszol rám. El bírom viselni, hogy te kritizálsz engem és van bátorságom önvizsgálatot tartani. De ez csak önvizsgálat, nem azonnali ítélet. Ha belül stabil vagyok, akkor elkezd nőni a távolság az impulzus és a reakció között. Aközött amit te mondasz, és hogy én összeomlok-e tőle vagy sem. Tehát tudom késleltetni a saját válaszreakciómat a te manipulációdra, zsarolásodra, a vádjaidra vagy a bűntudatkeltésedre. Az, hogy te ezeket teszed, az nem azt jelenti, hogy nekem ezeket meg kell élnem. Azt jelenti, hogy te elmondtad a te megtapasztalásodat, sebeidet, haragodat, a te hozzáállásodat, és én azt tudom mondani, hogy ezt most mérlegelem. Mérlegelem, és majd eldöntöm, hogy beengedem-e szavaidat a lelkembe és megbánom amit kell. Változom, fejlődök, vagy azt mondom, hogy ezt már nem engedem be. Ez az a nagykorúság, amitől megfosztottak bennünket. Mert a nagyon gyors internetvilág mindenkiben azt erősíti, hogy lehetőleg azonnal reagálj. Egy, a képernyőnkön megjelenő videónál az első hat másodpercben eldől, hogy valaki tovább teker-e vagy sem. Tehát 6 másodpercen belül a tartalomgyártónak produkálnia kell egy érzelmi hullámot. Vagy felvinni minket a csúcsokra, vagy levinni a pokolba, mindegy, de valamelyiket produkálnia kell, ha fenn akarja tartani a figyelmet. És mivel a videók általában legjobb esetben is egy-két percig tartanak, ezért 30 perc alatt 30 ilyen videót nézünk meg. A hullámvasút semmi ahhoz képest, amit érzelmileg megélünk. Nincs időnk feldolgozni semmit, egyáltalán nincs időnk reflektálni, hogy egyébként mit gondolunk bármiről. Mi lettünk a termék. És innentől kezdve hol van nagykorúság? Bezúdult a lelkünkbe minden, és nincs időnk elraktározni semmit. Ezt élik meg a szülők a nevelésben. A dilemmákat: jó vagy nem jó, szabad vagy nem szabad, vétkes vagyok vagy nem vagyok vétkes, most nekem tényleg ott kellene ülni mellette és nézni, ahogy ordít, anélkül, hogy rászólnék, és csak türelemmel simogatni őt 30 percig, míg ő tombol? Hát ez nagyon romantikus, de nagyon beteg is. Szakmai szemmel a hisztériát pont így kell megtámogatni. Minden abnormalitás romantikává lett téve. Egy romantikus érzelmi hangulattá. Hangulatok vezérelnek bennünket, és nem a tudomány vagy a hitelesség, ami azért nagyon nagy különbség.”
A mi szüleink, vagy az én nagyszüleim ezt zsigerből jól tudták csinálni? Vagy nem volt a tévedéseiknek ilyen mértékű következménye?
“Az biztos, hogy a digitalizált világ felborította és felgyorsította ennek a romlását. Nem mondanám, hogy a nagyszüleink mindent jól csináltak. Ha ez így lett volna, akkor egyáltalán nem lennének történetek arról, hogy a szülők és nagyszülők hogyan abuzáltak, ittak, vagy mit tettek a családdal. Nagyon sok dráma az ő generációjukból jön, ezért nem szabad a múltat misztifikálni. De az biztos, hogy nekik volt egy belső szívósságuk, ami részben az élethelyzetükből adódott. Túlélték az egyik háborút, aztán a következőt, a forradalmat, a nyomort, az éhezést, a szenvedést, az elnyomást, és nagyon sok minden az egzisztenciális biztonságukról szólt. Az egzisztenciális biztonság pedig jóval megelőzi az összes fölötte lévő vágyat és szükségletet.”
Nem lehet, hogy nem volt idejük ennyit gondolkodni azon, hogy jól csinálják-e vagy sem? Ösztönösen bátrabbak voltak szülőként vagy nem volt annyi impulzus, ami elbizonytalanodást eredményezzen?
“Annyira voltak ösztönösen bátrabbak, hogy kevesebbet kérdőjelezték meg őket. Az internet világa minket ma már nem csak megkérdőjelez, de meg is szégyenít. A megkérdőjelezés, az elbizonytalanítás ezen formája előbb-utóbb szégyenhez vezet. Ha az elbizonytalanított embernek nem irányt adunk, hanem vádoljuk, akkor kialakul a szégyen. Azok a szülők, akik ebben a nagyon erős internet hatásban nevelték a gyerekeiket, nem csak elbizonytalanodtak, de szégyellni is kezdték magukat, mert azt érezték, hogy rossz szülők, rossz emberek, rossz anyák vagy rossz apák."
És akkor nyilvánvalóan jön a bűntudat…
“A bűntudat kevesebb, mint a szégyen. Bűntudat amiatt van, amit csináltam. A szégyen az meghatároz engem, a szégyen az, aki vagyok. Sokkal durvább, mint a bűntudat, mert a bűntudatot le lehet tenni. A bűntudatra azt lehet mondani, hogy ezt bánom, bocsáss meg, és többet nem teszem. Vagy azt mondom, hogy ezt bánom, el akarom fogadni a feloldozást embertől vagy Istentől. Tehát a bűntudat egy cselekvéshez vagy egy cselekvéssorozathoz kötődik. A szégyen viszont a lélek szövete, és ezzel a rengeteg elbizonytalanítással az emberekben a szégyent erősítjük. Minél erősebb a szégyenérzés, annál hangosabb lesz az agresszió is. A válaszreakció egy idő után ugyanis az, hogy: nem vagyok hajlandó szégyellni magam azért, aki vagyok, dögöljön meg mindenki. Ha pedig erre a haragra képtelen vagyok, akkor önpusztításba kezdek. Tehát nem véletlen, hogy növekszik a társadalomban az agresszió. És nem azért, mert nagy elnyomás alatt van a világ, hanem pont azért, mert már mindent szabad. Elbizonytalanodtunk abban akik vagyunk, amit teszünk, amilyenek a kapcsolataink, és ez az elbizonytalanodás hozza magával a szégyenérzetet. A szégyenérzetet pedig az ember le akarja vetkőzni, mert valahol belül mindannyiunkban az a meggyőződés, hogy értékesek vagyunk, és ebben igazunk is van.”
Mi a megoldás szülőként, ha van egyáltalán?
“Egy radikális megoldást tudok csak ajánlani, az pedig: függetleníteni magunkat a közvéleménytől. Seneca mondta, hogy “semmi sem világos azok számára, akik vezérükké a legbizonytalanabb vezetőt, a közvéleményt választották.” A sztoikus filozófus - aki Kr.e. 4-ben született - mondta ezt. És ma ugyanezt látjuk: hogy semmi sem világos. Ez pedig állandó szorongást, állandó bűntudatot, szégyent eredményez. Állandó önmarcangolást. Ezt nem feltétlenül a szüleink verték belénk, mert egy 40-50 éves embernek fel kell tudni állni abból, hogy a szülei mit adtak vagy nem adtak neki. Ezt már mi tesszük magunkévá azzal, hogy folyamatosan a közvéleményt nézzük és nem tudunk függetlenedni tőle. Nagy harcokat vívunk azért, hogy meglegyen az individuum, és mindeközben észre sem vesszük, hogy így mindenekké válhatunk, csak egyéniségekké nem.”
A Dr. Tapolyai Emőkével készült interjú első részét itt olvashatják.
(folytatjuk)
Mitől lesz könnyebb az életem?
Interjú Dr. Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal
