Méltán jegyzik a történelem legnagyobb természetvédői között, és a költési szezonra készülve azt sem árt tudnunk, hogy mai odúinkat is neki köszönhetjük.
Berlepsch báró 1857-ben született egy német nemesi családba, ahol már gyermekéveiben magába szívta a természet és madárvilág szeretetét. A középiskola elvégzése után katonai szolgálatra jelentkezett, de már ekkor is tanulmányutak egész során vett részt: Európától Afrikáig és Dél-Amerikától a sarkvidékig számos helyet bejárt. Útjai során alapvető ismereteket gyűjtött a madarak életszükségleteiről és fészkelési szokásairól, amelyek egyre inkább foglalkoztatni kezdték gondolatait.
Az ifjú Hans olyannyira a madarak szerelmesévé vált, hogy hazatérve egy ornitológiai állomás tervén kezdett dolgozni, amelyet nem sokkal ezután meg is valósított a család birtokán, Seebachban. Az idáig vezető úton egy kiemelkedő szakemberré vált: 1899-es madárvédelemről szóló könyvének megírása mellett az 1908-as német madárvédelmi törvény megszületésében is aktív szerepet vállalt, az életművének tekinthető madárparkot pedig madárvédelmi mintaállomásnak nyilvánították.
Korát jóval megelőzve egyike volt azon keveseknek, akik vészjóslóan tekintettek az egyre intenzívebben terjeszkedő emberi világ következményeire: sorra jelentek meg kritikái az emberek természettel átalakított kapcsolatáról, az állatok kizsákmányolásáról és a természetvédelem szükségességéről.
A madárvédelemben elmerülve fő céljává vált egy olyan fészkelőüreg létrehozása, amely képes ugyanazt biztosítani a madarak számára, mint a harkály vájta természetes odúk: hosszú évekig gyűjtötte és elemezte a fakopáncsok mesterműveit.
Seebachi madárvédelmi parkjában olyan megoldásokat kísérletezett ki, amelyek képesek voltak nagymértékben megnövelni a terület biodiverzitását, képesek voltak odavonzani az ökoszisztéma szolgáltatások tucatjait nyújtó madárfajokat - megteremtve ezzel egy olyan együttműködést, amely bizonyítja ember és természet összeférhetőségének lehetőségét.
Seebachból kerültek ki azok a metszési technikák, amelyek segítségével fészkelésre alkalmas bokrok nevelhetők, innen indult el a madáretetés gyakorlata, praktikus madáretetők és itatók szerkezeti rajzainak egész sora, és a madárvédelem egyik legnagyobb találmánya: a természetben egyre ritkuló odúk helyettesítésére alkalmas mesterséges madárodúk tervrajzai. Ez a kiemelkedő személyiség képes volt bebizonyítani egy világ számára, hogy egy teljesen más gondolkodásra van szükség, hogy a körülöttünk élő állatok védelme nemcsak fontos, hanem szükséges is, és hogy igenis létezhet ember és állat között kölcsönösen előnyös együttműködés. Kitartásának köszönhetően a 20. század elején végre elérkezett az idő, hogy megszülessen a hasznos madarak védelméről szóló 1902. évi nemzetközi egyezmény, amelyet az első Nemzetközi Madárvédelmi Egyezményként tartunk számon.
A korábban magánkézben lévő seebachi birtok 1908. április 1-jén lett az első német „államilag elismert madárvédelmi kísérleti és modellállomás”, ami azért volt nagyon fontos lépés, mert az állami finanszírozással lehetővé vált egy ornitológus és két asszisztens alkalmazása is. A segéderő megérkezésével a munka és a kutatás is felgyorsulhatott: 1911-ben a báró megkezdte kastélyának újjáépítését, aminek falazatába számos saját fejlesztésű műfészket és odút is építtetett - ezzel bizonyítva, hogy a régi épületek újjáépítése nem feltétlenül jelenti a fontos szaporodási helyek elvesztését vagy tönkretételét.
Sokszínűségét és hivatástudatát mutatja az is, hogy a kastélyfelújítás során több napos tanfolyamokat is szervezett, amelyeken a mezőgazdasági és erdőgazdasági állami alkalmazottak, kertészek, tanárok és érdeklődő magánszemélyek is megismerkedhettek a madárvédelem elméleti és gyakorlati kérdéseivel.
„E világmozgalom a kétségtelen anyagi eredményeken kívül csakhamar az erkölcsi téren is éreztette hatását, amennyiben a hasznos madarak mesterséges megtelepítésével és szaporításával való foglalkozás, különösen a gyermekek körében, oly kiváló nevelőeszköznek bizonyult, amely alkalmas arra, hogy a természet szépségei iránt fogékonyabb, szebb lelkületű új generációt fejlesszen, tehát az önzetlen természetszeretet számára is utat nyisson az emberi szívekhez”- így írt Csörgey Titusz Berlepsch báró munkájának jelentőségéről.
A korabeli természettudósok ugyanis egyetértettek abban, hogy az emberi tevékenység természet rendjébe történő erőszakos beavatkozása leginkább azokat a rovarevő madarakat sújtotta, amelyek harkály-vájta odvakban fészkeltek. Erdeink egyre jobban kivetkőztek természetes jellegükből, egyre kevesebb állat számára nyújtottak otthont és biztonságot, és jellemző volt a századra a bokrosok nagymértékű irtása is, ami a szabadon fészkelő fajokat is negatívan érintette.
De érkezett Berlepsch báró, a nemesség egy furcsa figurája, aki az otthona körüli parkban kikísérletezett megoldásokkal igyekezett megállítani a romboló folyamatokat. Kitalálta, hogyan lehet az alul kiritkult bokrokat sűrűn tartott bokorgyűrűvel körül venni, hogyan lehet kúp alakú átmetszetben nevelni, és miképp fejleszthető mesterséges ágcsomó a növényekre. Írásos bizonyítékok egész sora számszerűen is mérhetővé tette az eredményt: ötven mesterséges ágcsomóban három hét után 21 kenderike, több füzike, poszáta, ökörszem, fekete rigó és aranysármány fészket is találtak.
Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, mekkora méretű rombolás és a másik oldalon milyen mértékű kárelhárítás zajlott. A korabeli lapok bővelkednek a legkülönfélébb esetleírásokban: olvashatunk történeteket azokból az időkből, amikor az erdőhatóságoknak még fogalma sem volt mennyire hasznos madár a cinege, majd amikor egyszercsak a Letzlinger Heide-nek nevezett nagyértékű erdőségben a rovarok hatalmas károkat okoztak, hirtelen szükség volt egy segítő kézre, amit nem kevesebb, mint 400 db Berlepsch-féle fészkelőodúban találtak meg…
Berlepsch maga számolt be arról, hogy a Gera Eichicht vasút mentén egy 21.000 méter hosszú galagonyasövényben 700 madárfészket találtak, ami alapján kiszámolható volt az is, hogy az itt élő madarak milyen mértékű kártevőirtási szolgáltatást nyújtanak az emberi világ számára. Terepmunkájával és folyamatos adatközléseivel sikerült elérnie azt is, hogy a madarak számára biztosítandó fészkelési lehetőséget egyre többen vegyék komolyan - így alakulhatott meg a büreni odúgyár is, amiben évente 50-60.000 odút és több száz téli etetőt készítettek el.
Az eredmények villámgyorsan nyitották fel az emberek szemét. Mikor az északnémet futóhomok buckáin berendezett ültetvényeken karókra rögzítették a mesterséges odvakat, azokat mindjárt az első évben benépesítették a fészkelőhely után kutató madarak: az odúk 90%-a megtelt, olyan cinegefajokat is betelepítve a területre, amelyek azelőtt ott elő sem fordultak.
Berlepsch természetvédelmi munkájának jelentőségét növeli az is, hogy példájára számos más országból érdeklődők tucatjai ásták bele magukat a madárvédelmi gyakorlat lehetőségeibe - amiből kis hazánk sem maradhatott ki. A kor legnagyobb hazai ornitológusai is követni kezdték a bárót, és a németországi gyár után Magyarországban is alakult egy odúgyár, méghozzá állami támogatással. Baranya-Kárászon indult be az odúgyártás, és százasával kerültek ki az odúk a földekre. Ez később Debrecenbe költözött, de a munka nem állt meg: az országban a kincstári területeken és magánbirtokokon is madárvédelmi telepek létesültek, hogy a rovarirtó hasznos madarak megfelelően szaporodhassanak.
A beszámolók szerint Kőszeg környékén a több száz fészekodú kihelyezése és a téli etetés révén a hasznos madarak számát háromszorosára emelték. „Ezzel egyidejűleg a kártékony rovarok száma oly észrevehetőleg apadt, hogy a kisgazdák is belátták a hasznos madarak fontos gazdasági szerepét. A nép ezen belátására s ennek terjedésére, erősbödésére van nekünk, tanítóknak a madárvédelemre való nevelés szempontjából szükségünk. Hogy a gyermek és a nép a példát lássa, óhajtandó, hogy az iskola kertje téli madáretető és mesterséges fészekodúkkal legyen ellátva”- olvashatjuk.
A Magyar Ornithológiai Központ 1903-ban küldte ki Csörgey Titus, magyar ornitológiai adjunktust Berlepsch madárvédelmi telepére, és az ellenőrzése alatt álló Scheid-féle fészekodú gyár tanulmányozására. Tapasztalatairól beszámolva rögtön meg is indult a jó példa követése: Herman Ottó közbenjárására a kereskedelmi miniszter egy a Berlepsch-féle fészekodvak gyártásához szükséges fúrógépet engedélyezett, az Ornithológiai Központ ellenőrzése mellett megindult a gyártás. A magyar földeken alkalmazott első odúk szinte egy az egyben a báró által két évtizedig kísérletezett harkályodúk mintájára készültek el, annyi különbséggel, hogy idehaza leemelhető fedelük volt és nem betonból, hanem fából készültek.
Ha szánunk egy kis időt Berlepsch életművének tanulmányozására, akkor egészen izgalmas megoldásokat, szerkezeti rajzokat is találhatunk. Lapról lapra tűnnek fel a jobbnál jobb megoldások, melyek közül egyik kedvencem az etetőharang. A készülék lényege, hogy egy felfordított palackhoz hasonló üvegedény felül el van zárva, nyaki nyílásába egy cső van beillesztve, ez alatt pedig egy etetőlap van, amit több dróthúr tart. Mindez abban a köpenyben van megerősítve, ami a csövet körbeveszi. „Ezen üveghengerből- miután a magvak gördülékenysége a henger szerkezete folytán szabályozva van csak annyi mag jut ki, amennyi az etetőlap pereméig ér. Ezen készüléknek előnye a könnyen alkalmazhatósága, a teljes mértékben kifejthető takarékosság, az eleség teljes konzerválása és az, hogy enyhébb időjárásnál elég hetenként egyszer megtölteni és a benne lévő eleségmennyiség ellenőrizhető, anélkül, hogy a készülékhez nyúljunk”- szól a korabeli leírás.
„Az udvarból a parkba lépve nyomban szemünkbe ötlik, hogy a fásítások nem annyira a kertészeti aestetikát, mind inkább a madárvilág érdekeit szolgálják, noha nem bántóan, sőt ellenkezően, mert a külön cél mellett is elgyönyörködhetünk a szebbnél szebb, ritkábbnál ritkább fákon, sűrűségekkel váltakozó üde gyepeken, nyiladékokon és a kert közepén elterülő szép tavon.” – egy rövid részlet Chernel István bárónál tett látogatásából, ami azt hiszem nem túlzás: megteremtette a magyarországi madárvédelem új korszakát. Chernelt lenyűgözte, amit látott. A kevésbé gazdaságra, mindinkább madárparkra hasonlító területen csak úgy virágzott az élet: a kertben és a közeli madárvédő sűrűségekben 60 féle madárfaj tanyázott, Chernel szerint átlagosan 5-600 párban. A báró által megteremtett minta maga volt a természetvédelmi paradicsom, ami egyszerre volt képes megadni a gyakorlati iránymutatást, az inspirációt, a hitet, a lelkesedést és a megvalósításhoz szükséges tudást is.
Nagy ornitológusaink rengeteget tanultak a „mestertől”, aki a Kőszegi Állatvédő Egyesület tiszteletbeli tagja is lett, és tanácsaival, ötleteivel, iránymutatásaival még sokáig segítette a haza madárvédelem talpra állását és megszilárdulását. Életútja, munkássága, és elért eredményei mindannyiunk számára példaként szolgálhatnak- nemcsak szakmailag vagy a megvalósítás szempontjából, hanem emberileg, életszemléletünket és életvitelünket tekintve is.
Minden napra egy vers!
Ismerjék meg Halmos Monika kedvencét.
