„Egy nő legyen anya, de azért annyira mégse” – Megosztó gondolatok az anyaságról

Az előző cikkemhez híven, ahol a házasság intézményéről szemezgettem a tabudöntő, karcos és elgondolkodtató véleményeket, most ugyanezt fogom megtenni, csak az anyasággal. Mindenki gondol a témában valamit, a művészeti alkotások jelentős része foglalkozott az anyukákkal, a neveléssel, a világ egyik legnagyobb feladatával. Fiatal nőként pedig elgondolkodtató ennyi különböző szemszöggel megismerkedni, csak győzze az ember jól kiválogatni, mit is őriz meg a rengetegféle okosságból.

Sarah Fischer Anyapara – Miért lennék inkább apa? című könyvéből sok gondolatfoszlányt írtam ki féltve őrzött gondolat-füzetembe. Engem már a cím megfogott, akkor pedig még jobban megdöbbentem, mikor megpillantottam a lányának címzett ajánlást. Egyből szerencsétlen lány helyébe képzeltem magam, de a hátralévő oldalak számának csökkenésével egyre jobban megértettem az első pillanatra groteszknek tűnő ajánlást.

Sarah Fischer ugyanis azt írta:

„Egy nő legyen anya, de azért mégse legyen az, kérnénk szépen, ha egy mód van rá. Vagyis ne olyan tolakodóan és erőszakosan legyen az. Hanem térjen vissza gyorsan a munka világába, és ennek ellenére álljon egész nap a gyermek rendelkezésére.”

Egyszerre szeretni a gyermeket és kívánni a pokol legsötétebb bugyrára az anyaságot? Nagybetűs, mély sóhajjal teli igen – legalábbis Sarah Fischer szerint. A társadalom szinte követeli, hogy egy nő váljon anyává, de a rendszer mintha halkan visszaszólna, hogy de azért annyira mégse, majd csendben elénk tolja a fizetésbeli különbségeket, az állásinterjús „Mikor tervez családot alapítani?” – kérdéseket, amire a legtöbb nő izomból rávág egy jó távoli dátumot. Félve attól, hogy a társadalmilag elvárt anyaság már inkább hátrány a munkaerőpiacon. Sakk-matt? Két tűz között lennénk? Jó kis gordiuszi csomó, egy ördöglakattal összegyúrva.

Bíró Rita pedig ezt írta:

„Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni. Egy anyának nem engedik meg, hogy ne legyen boldog.”

Ha körbenézünk könnyű azt látnunk, hogy a boldogtalan anya egy olyan termék, amit a társadalom valahogy nem tud megemészteni. Jól megrágják, aztán kiköpik, mondván: romlott. Mint valami hiba a rendszerben: ilyen a boldogtalan anya. Vagy egy félresikerült genetikai kód: ez is egy boldogtalan anya. Hiszen az anyaság áldás, az anyaság ajándék. A boldogtalan anya létezésének gondolata pedig a világ egyik legnagyobb tabuja.

Pierre Curie így okoskodott:

„Az anya mindenekelőtt gyermeke szeretete után áhítozik, még akkor is, ha ez a gyermek fejlődésére káros.”

Még akkor is? Ha káros? Ez lenne a túlszeretés? A túlaggódás? A túlféltés, a túlkötődés?

Linn Ullmann meg így:

„Egy anya ne legyen a lánya barátnője, ne bizalmaskodjon vele, egy anyának jusson eszébe, hogy kettőjük közül ki az anya és ki a lánya, ki a felnőtt és ki a gyerek.”

Sok kérdőjelet, gondolatot indított el bennem ez a mondat, egyszerre értettem vele egyet és nem. Hol a határ, hol az a láthatatlan vonal, amit (talán) nem szabad átlépni?

A palota ékköve című film aztán már egészen kiéleződött a témára, ott ezt mondták:

„Az anya akkor is felöltözteti gyermekét, ha ő maga fázik, akkor is megeteti gyermekét, ha ő maga éhes, akkor is megnyugtatja gyermekét, ha ő maga aggódik. Valójában fárasztóbb az élete, mint egy szolgálóé.”

Az anyaság – nyers megfogalmazásban – önként vállalt szolgasors? Láthatatlan béklyóval és állandó szerepjátékkal, ahol az erős szeretet agyonhajszolt életmódba visz bele? Bárcsak nem érezném azt egyre jobban, hogy a gondtalan szó már inkább gyermektelen felnőttet jelent...

Sarah Fischer viszont ezt is írta, a fentieken túl:

„Jó, rendben, gyerekem van, de hát ez csak nem ok arra, hogy feladjam önmagam?! (…) Az olyasfajta értékek, mint például az önrendelkezés, a szabadság, az anyagi függetlenség, a spontaneitás, az egyéniség és még sok minden más, eltűnnek sok nő életéből, mihelyst anya lesz.”

Ki meri kimondani, hogy bár szereti a gyerekeit, az idegeire megy, és legszívesebben elmenne a spájzba sírni? Hogy már egy füldugón is gondolkodott? Hogy nem tud csak amiatt boldog lenni, mert anya? Az anyaság önfeláldozás lenne? A szabadság és az önbeteljesedés gátja? A gyermekek megfosztják az anyákat attól, hogy megvalósítsák vágyaikat?

Vagy mindez, és emellett mégis az egyik lehető legjobb dolog, ami csak létezik ezen a világon?