A karanténidőszak alatt most elővettem ezt a füzetet, de nem azért, hogy írjak bele, hanem hogy olvasgatni kezdjem. Így született meg ez a cikk is: átlapoztam az első oldaltól egészen az utolsóig, és kiválogattam belőle azokat a házassággal kapcsolatos jegyzeteimet, amelyekkel – valószínűleg – nem mindenki ért egyet. Néha én sem. Sőt. Mégis fontos üzenetet közvetítenek.
Kezdeném is az egyik kedvencemmel, ami akkora hatással volt rám, hogy még arra is tisztán emlékszem, hol ültem, amikor ezt a részletet olvastam. Kora hajnal volt, az ágyamban feküdtem. Inszomniás korszakomat próbáltam túlélni, olvasással.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (részlet)
„A legtöbb házasság mezaliansz. Az élettársak maguk sem sejtik, mi az, ami idővel két pártra állította őket. Soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh. Évtizedekig vándorolnak az unalom és megszokás jégmezőin, s gyűlölik egymást, mert az egyik előkelőbb, finoman nevelték, kecsesebben tartja a villát és kést, vagy mert elhozott magával gyerekkorából valamilyen választékos kasztszellemet. Mikor az érzelmes kapcsolat meglazul, rövidesen osztályharc tör ki két ember között, akik közös ágyban alusznak, közös tálból esznek, s legtöbbször maguk sem értik, mit gyűlölnek hát ilyen alattomosan és titokban egymáson, mikor nagyjából és szemre minden olyan szép rendben van közöttük.”
Hát ez lenne? Mezaliansz? Ebbe torkollna a legtöbb házasság? Ezt váltanák ki a múló évtizedek?
A kikerülhetetlen osztályharcot, a neveltetésbeli különbségeket, a fel nem dolgozott traumákat, az önértékelési problémákat?
Ez lenne az a néma, láthatatlan szörny, amit nem tudunk megnevezni, de mintha mindig ott sündörögne az összes emberi kapcsolatunk mögött? Ebben gyökerezne az emberi gyengeségünk? A szabadság pedig félelmetes: tudtunkon kívül élettársunk ítélhet bennünket életre is, de pusztulásra is. Döntésének nemcsak tárgya, de oka is lehetünk.
Háy János
„Azt hiszem, rettenetesen fontos, hogy meddig terjed a saját énünk, és mikor lógunk a másikba, illetve mikor lóg a másik belénk. Hogy meg tudjuk-e teremteni a másiktól való függetlenség és a vele való feloldódás törékeny egyensúlyát. Mert egyszerre szeretnénk megszűnni a másikban, elveszíteni az éntudatunkat, s egyszerre szeretnénk menekülni tőle, hogy ne nyelje le azt, akik vagyunk.”
Igen, tudom, a házasság nemcsak hogy kötéltánc, de egyfajta egybeolvadás is. De az egybeolvadás önfeladás-e? Lehetünk-e egyszerre önmagunkon kívül és belül is?
Szabó Magda
„Találd ki, mondtam a szememmel, rettenetes kitöréseimmel és soha nem szelídülő indulatosságommal, találd ki, hiszen szeretsz, találd ki, hogy van valami, amit nem tudok kimondani.”
Szeretnék hinni abban, hogy egy embert meg lehet ismerni száz százalékosan, tényleg szeretnék, de nem tudok. És egyelőre abban sem tudok, hogy a házasság százszázalékos partnerismeretet jelent. Állandón formálódunk, még magunkat is nehezen ismerjük meg, épp ezért vajon elvárható, hogy választottunk legalább annyira ismerjen minket – ha nem jobban –, mint saját magunk?
Ingmar Bergman
„Néha mintha a férj és a feleség interurbán beszélnének egymással egy rossz telefonon. Néha mintha két előre beprogramozott magnótekercset hallana az ember. És néha ott a világűr végtelen csendje. Nem tudom, melyik a szörnyűbb.”
Nem tudom, kiküszöbölhető-e, hogy a házasság évtizedeit ne érintse meg a megszokás. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok, sőt, néha kérdés sem kell ahhoz, hogy házastársunk válaszoljon. Ez egy külső szemlélőnek talán csak csend. A világűr végtelen csendje. Csak én gondolkodtam azon, hogy vajon a megszokás társas magány vagy pedig néma szövetség? A házasság ragasztóanyaga vagy az elhidegülés övének csatja?
Marilyn Monroe
„Rettegek attól, hogy valaki feleségévé váljak, mert az élet megtanított rá, hogy két ember sohasem szeretheti egymást igazán.”
Azt mondják, az egyik fél mindig jobban szereti a másikat. Nincs egyenlő szerelem, nincsenek egyenlő intenzitású érzések. Az egyik fél, ha akarjuk, ha nem: kevésbé szeret.
Vértesy Gyula
„A házasság maga természetellenes intézmény, s csak a gyermekek fölnevelése szempontjából jogosult; különben pedig rendesen a szerelem sírja.”
Két nagyon fontos mozgatórugónk van az életben: a biztonságérzet és az izgalom – ez a kettő pedig egymás ellen dolgozik. Talán ezért is mondják, hogy az ember csak mérsékelten monogám faj. Szeretnénk elkötelezni magunkat egy társ mellett, tényleg szeretnénk, de közben elkerülhetetlenül vágyunk az új élményekre is.
Mark Gungor
„Nem kegyetlenségből, egyszerűen csak nem értjük, miért kellene tovább küzdeni valamiért, ami már a miénk. Így aztán az udvarlás romantikus hódításának helyét átveszi a figyelmetlen, tapintatlan viselkedés, sőt a birtoklás goromba feltételezése.”
Téged választalak – ez a házasság. Ezzel kimondjuk: téged akarlak. De mégis, lehet, hogy a házasság titka a következő lenne: szakadatlanul küzdeni továbbra is azért, amit már rég „megkaptunk”?
Buddy Hackett
„Egy költői hasonlat szerint: a házasság közös repülés a jövő felé. Ha azonban a felek harmonikus életet akarnak: külön gépeken repülnek...”
Azt hiszem, ennél jobban még semmi sem tiporta földbe a házasságról alkotott naiv kis álomképzeteimet.
Kristin Newman
„A házasság korlátozó jellegű intézmény. Korlátozza azon szabadságod, hogy megvalósítsd az álmaidat. Ha elköveted azt a hibát, hogy a házasság ideje alatt változol, neadjisten a jellemed formálódik, a házasság abban a pillanatban véget ér.”
„Már nem az az ember vagy, akihez hozzámentem!" – hányszor hallani ezt? Még magunkat is folyton újrafogalmazzuk, hát még társunkat! A kérdés már csak a következő: áldás ez, vagy átok?
További cikkek a témában:
KARANTÉN-SZERELEM: MILYEN HATÁSSAL VAN AZ ÖSSZEZÁRTSÁG A PÁRKAPCSOLATUNKRA?
LÁNYKÉRÉSTŐL ESKÜVŐIG – MIRE FIGYELJÜNK?
ÁSÓ, KAPA, JÓISTEN – ÍGY ÍRTA ÁT EGY FÖLDI HÁZASSÁG AZ ÉGI JÁTÉKSZABÁLY SORAIT
