Ásó, kapa, Jóisten – Így írta át egy földi házasság az égi játékszabály sorait

SZPSZ

Ásó, kapa, Jóisten – Így írta át egy földi házasság az égi játékszabály sorait

Minden család, minden ember viszonyul valamiképpen a házassághoz. Akkor is ha van, akkor is ha nincsen. Pláne akkor, ha egyszer volt, de soha többet nem lesz...

Huszonhárom évesen éltem meg először, hogy elkéstem: ez volt az a bűvös életkor, amikorra a házasságot – majd nemsokra rá az első gyereket – terveztem. És még csak nem is gyerekként álmodoztam erről; tizenévesen és az egyetemi éveim alatt is egészen elfogadhatónak tűnt ez a forgatókönyv – amit aztán kukába dobott az élet. Sok minden máshogy alakult, mint terveztem, és mára eljutottam oda, hogy a házasság, nyugodt szívvel mondhatom, nem foglalkoztat jobban, mint az, holnap esik-e az eső.

Ugyanakkor a családban, amiben felnőttem, nagyra tartják a házasságot. Majdnem mindenki házas, és közülük is majdnem mindenki boldog.

Anekdoták sora bizonyítja, hogy mi ilyenek vagyunk; ilyen házasodós típus. És a többségnek még működik is a recept.

Bár az eddigiekből úgy tűnhet, fontos leszögezni: nem egy vaskalapos, savanyú, múltba révedő család az enyém. Sőt, azt hiszem, minden kor majd’ minden szépséghibáját magán hordozza a família története.

Egyik ágon dédapám apa nélkül nőtt fel, haláláig nem tudta meg, ki volt az apja; anyja, akinek nevét örökölte, és aki egyedül nevelte fel, sosem árulta el, kitől fogant, holott életük végéig ugyanabban a faluban éltek. Valószínűleg apja, féltestvérei és mostohaanyja közelében.

Másik ágon dédanyám viselte a skarlátbetűt, miután a harmincas években elvált, majd egy másik férfival alapított családot, akinek három gyereket is szült. Édesanyám, az ő unokájuk, már jelen volt a nagyszülők esküvőjén:

házasodni ugyanis szigorúan az első férj halála után, nagyjából negyven év együttélést követően szabadott az öregeknek.

Mármint a templomban – mert esküdni Isten, és nem az állam előtt fontos mifelénk. Dédanyámnak állítólag hatalmas fájdalma volt a templomi esküvő hiánya, jobban mondva késői érkezése – tisztes katolikus polgárként évtizedeken át szenvedett a vallási kitaszítottságtól, amit válása vont maga után.

Ilyen ősöktől születtek az én nagymamáim: két katolikus polgárlány, az egyik a határon innen, a másik azon túl. Aztán mindketten megpecsételték földi, és az azutáni életüket a párválasztással: egy-egy nemesi családból származó református lelkészt szedtek össze, tehát még az esküvő előtt muszáj volt megejtsenek egy-egy átkeresztelkedést.

Így írta át a földi házasság az égi játékszabály sorait.

Anyai nagymamám később jócskán idő előtt vesztette el a férjét, hetvenéves korára több ideje volt már özvegyen, mint házason élni. Egyszer kamaszkoromban kérdezgettem, hogy ugyan nem volt-e túl nehéz így egyedül az élet, mire annyit felelt: neki sosem volt ellenére, hogy más férfit keressen maga mellé, egyszerűen csak eszébe sem jutott. Hiszen neki már volt férje, házassága, boldog kapcsolata. Egyedül meg amúgy sem lehet az ember, ha már gyerekei vannak.

Apai nagyanyám szintén egyedül maradt ötvenes évei elején. Ő 25 évet élt özvegyen, ahogy egyszer maga fogalmazott, „lélekben katolikusan, testben özvegy református papnéként”. Váratlan és hirtelen halála előtti este szokatlanul „nagymamai kedvében” volt, bölcsességeket helyezett a szívemre, amik közül egy már akkor is megütött:

„a vallás miatt sose vessz össze a szerelmeddel. Nem kell semmit a másikra erőltetni, és nem szabad hagyni, hogy éppen ez álljon közétek”.

A szüleim ennek a két terhelt, de mindenben szívós családnak a gyermekei. Idén harminc éve házasok – és róluk nem is írnék többet, mert félő, hogy regénnyé, esetleg pszichológiai tanulmánnyá alakulna röpke 25 évem megfigyeléseiből, tapasztalataiból.

Hát így vagyok én, huszonöt éves, párkapcsolatban élő nőként 2020 februárjában a fővárosban, a házasság hetének utolsó napjain, egy túlsózott chips felett a házassággal.

Évtizedes keserédes tehernek látom, amin lehet ugyan változtatni, néha kell is, de az a szituáció már semmiképpen nem szerencsés. És abszolút nem látom a házasságot emberi kötelezettségnek, a gyermekvállalás nulladik lépésének, vagy Isten előtti elvárásnak.

Mert a jó házasság talán leginkább egy ajándék. Esetleg jutalom. Amit nem tervezni lehet, hanem elfogadni, ha megdolgozunk érte. És ha Isten is úgy akarja.

***

Hiszünk abban, hogy mindenki gondol valamit a házasságról, érez valamit a házassággal kapcsolatban. Gacsályi Sára ezt gondolta, míg más szerzőink valami egészen mást. Az ő írásaikat a házasság hetéhez kapcsolódóan itt olvashatjátok: