Van valami nagyon sajátos abban, amikor az ember adventkor érkezik egy ismeretlen városba. Felfedezni egy új helyet - minden elvárás nélkül - mindig felszabadító, különösen amikor a levegőben fahéj és szegfűszeg illata kóborol, és a kezedet a kesztyűn keresztül a gőzölgő forralt bor vagy a puncs melegíti. Először jártam Zágrábban, és a város első látásra szerelem volt.
Advent idején különösen vágyik az ember a puhaságra, a ráérős sétákra és Zágráb ebben az időszakban a legpuhább oldalát mutatta. Az elmúlt évtizedben háromszor is elnyerte az “Európa legjobb karácsonyi vására” címet, és bár őszintén szólva nem tudom, hogy milyen kritériumok alapján ítélik oda ezt a díjat, a horvát főváros biztosan kitesz magáért. Ami egy egész napos séta után feltűnően különbözött az általam eddig látott karácsonyi vásároktól az az, hogy több különálló területen is izgalmas és tarka programok vannak, és így talán az adventi forgatag is jobban eloszlik, ami a tömegtől viszolygóknak különösen kellemessé teszi a bolyongást.
Tulajdonképpen egy jól bejárható területen, a belváros több pontján is gyönyörűen feldíszített parkok, terek, kézműves vásárok, színpadok, koncertek és az elmaradhatatlan gasztronómiai helyszínek váltogatják egymást. Amikor az ember éppen belefáradna a zajba, átsétálhat a csendes kis utcákon egyik helyszínről a másikra.
Megdöbbentő, hogy a memóriánk mennyire szelektív tud lenni néha. Bár halványan emlékeztem, hogy 2020 márciusában földrengés volt Zágráb térségében, az akkori pandémia-hírek miatt valahogy teljesen kimaradt nekem, hogy ez valójában micsoda pusztítást végzett a térségben.
Több mint 5 évvel a földmozgás után, most, a városban sétálva döbbentem meg azon, hogy az újjáépítések sok helyen még mindig tartanak.
Visszakeresve az akkori híreket azt olvastam, hogy 25 ezer házban keletkezett kár a városban, erősen megrongálódott a katedrális, a horvát parlament és kormány épülete, valamint több templom, és kulturális örökséget jelentő épületek sokasága vált használhatatlanná. A zágrábi katedrális egyik tornyának egy része letört, felbecsülhetetlen károkat okozva a környező épületekben is. Sajnos a székesegyház a helyreállítási munkálatok miatt jelenleg nem látogatható, pedig a leírások szerint számtalan magyar történelmi emlékkel rendelkezik. Többek között Szent Lászlót és Szent Istvánt megörökítő műalkotásokkal. A templom története egészen a Szent-László által alapított zágrábi püspökség létrejöttéig, 1091-ig nyúlik vissza.
Zágráb az adventi vásároktól függetlenül is kiváló célpont nekünk magyaroknak, akár egy hosszú hétvégére is, hiszen csak néhány órányi útra van tőlünk, és történelmileg is hazai tájra érkezik az ember. Minden sarkon ott lapul a múlt egy-egy morzsája, és ezek közül sok magyar kéz nyomát is őrzi. Egyes források szerint a magyar–horvát viszony kialakulása 1091-re tehető. Ez egy rokoni kapcsolat volt, ugyanis Ilona, I. Béla király lánya Dmitar Zvonimir horvát király felesége lett. A házasságból egy gyermek született, aki azonban meghalt, így a horvát trón örökös nélkül maradt. Az Árpád-házi királyok a középkorban megszokott módon, dinasztikus rokoni alapon igényt tartottak a horvát királyság megszerzésére. Ez Könyves Kálmán nevéhez fűződik, akit 1102-ben koronáztak horvát királlyá. Ettől a dátumtól számolják a magyar–horvát államközösség létrejöttét, amely egészen 1918-ig tartott. A tengermelléki Horvátország a középkorban nagy autonómiát élvezett a magyar királyságon belül. Jól védhető területként is funkcionált az ország, ugyanis az 1241–1242-es tatárjáráskor IV. Béla Horvátország irányába menekült, és ott várta ki a tatárok kivonulását.
A 16. és 17. század a két nép közös történelmének talán a legszebb fejezete, együtt harcolnak az oszmánok és a Habsburg-abszolutizmus ellen is. A magyar uralkodók sokáig Horvátország és Dalmácia királyai is voltak. A Zrínyi család hősi története pedig egyszerre két nemzet emlékezetének büszkesége. Ez a közös múlt ma is ott él a városban: a katedrális árnyékában, a régi utcák macskaköveiben, a Felsőváros házainak meséiben. És adventkor ez a múlt valahogy lágyabb fényben jelenik meg: nem történelemóra, hanem ismerős otthonosság.
Maradjunk még a Felsővárosban, indítsuk innen az adventi sétát. Képzeljék el, hogy a kanyargós, hangulatos utcácskákban még ma is igazi gázlámpák világítanak esténként. Szám szerint 249 darab gázlámpát gyújtanak meg minden este egyenként a gázlámpások. Mikor hallottak utoljára erről a foglalkozásról? Meleg fényük, együtt a gyönyörű adventi izzókkal igazi csodát varázsol az estébe minden egyéb cicoma nélkül.
A kőkapu, amin keresztül a felsővárosba jutunk a 13. században épült a városba vezető négy főkapu egyikeként, és az egyetlen máig megmaradt kapu. Van benne egy pici szentély, egy festménnyel, amely csodával határos módon túlélt egy 17. századi tűzvészt. A Szűzanya és a kis Jézus képét ma egy kovácsoltvas kerítés védi, és a helyiek egyik legfontosabb zarándokhelye lett. Nagyon megható volt látni, ahogy az árkádok alatt imádkoznak az emberek, a félhomályban pedig a gyertyák fénye számtalan köszönetet mondó kőlapocskát világít meg.
Fent a Felsővárosban feltétlenül vessenek egy pillantást a Szent Márk templomra is, melynek tetejét gyönyörű, Zsolnay cserepekből kirakott címerek díszítik.
A földrengés miatt számos nagy múzeum még ma sem látogatható, viszont igazán nagy élmény volt a számtalan kis “múzeumocska” a környéken. Találtam Szelfi-múzeumot, Másnaposság múzeumot, de megtaláltam a Horvát Naiv Művészeti Múzeumot is, ami a világon a legrégebbi ilyen múzeum, 1900 elképesztően gyönyörködtető alkotással. Néhány kapuval odébb pedig egy egészen furcsa gyöngyszemre bukkantam. A Museum of Broken Relationships(Megtört Kapcsolatok Múzeuma) nem egy hétköznapi hely.
Állítólag egy horvát házaspár hozta létre, miután elváltak, és a kapcsolatuk alatt felgyűlt közös dolgaikat el akarták valahol helyezni. Aztán a kezdeményezés túlnőtt önmagán, és a világon sokáig egyedülálló módon egy olyan “műtárgy” gyűjteménnyel rendelkezik, ami folyamatosan bővül. Egy történet leírásával ugyanis itt hagyhatja bárki saját "relikviáját". Ha betérnek ide, ebbe a nemzetközileg is elismert és díjazott múzeumba, valami egészen furcsát tapasztalhatnak. Létezik ugyanis egy olyan múzeum, amely történeteket gyűjt a szerelem elmúlásáról, töréséről, és ezeket a történeteket olyan elegáns iróniával, öniróniával, lenyűgöző könnyedséggel és humorral rendezi össze, hogy nincs az a megtört szív, amely innen nem mosolyogva távozik. Advent idején, amikor minden a szeretetről szól, különös erővel hat ez a kiállítás. Megmutatja: milyen törékeny a kapcsolataink szövete, mennyi fájdalom és szépség bújik meg a hibáink között. És hogy a méltóság és a humor a nehéz élethelyzetekben is megőrizhető.
A Felsővárosból a fényfüzérekkel tarkított keskeny lépcsőkön lesétálva pillanatok alatt a Jelasics térre érkezünk, ahol a zágrábi advent egyik jelképe, a feldíszített szökőkút és a város karácsonyfája található.
Ez a tér a város legszellősebb tere, az ünnepek idején számos esemény helyszíne. Körben fűtött sátrak mindenhol, a horvát vendéglátás és gasztronómia minden örömével. Egyenesen tovább haladva a Zrínyi Miklósról elnevezett platán-ligetbe érkezünk, ahol a kivilágított fák és a kézműves bódék közé kanyarodva tényleg átélhető az igazi karácsonyi hangulat. És ha innen a vasútállomás felé vesszük az irányt, akkor elérünk a Tomislav térre, ahol egy óriási korcsolyapálya koronázza meg az adventi hangulatot. A pálya körül itt is mindenütt finom ételeket és italokat fogyaszthatunk. Személyes kedvencem a picike horvát fánkgolyó, a fritula, amelyről bővebben itt olvashatnak.
A Tomislav tér belső oldalán található a Művészeti Palota, amelynek története szintén tartalmaz nem kevés magyar vonatkozást. Az épületet az 1896-os budapesti millenniumi kiállításra tervezték, és ezt követően szállították a mostani helyére. Sajnos a földrengés idején szintén megrongálódott, felújítása még tart.
Zágráb karácsonyi vásárai évek óta méltán szerepelnek Európa legszebbjei között. De ne vásárként képzeljük el: ez egy egész várost átjáró, több helyszínen zajló ünnepi együttlét, ahol a hangulat minden utcán más és más. A százéves fákra tekert fényfüzérek alatt olyan, mintha egy régi filmbe sétálnánk be. A zene pici pavilonokból szól, a forralt bor illata lassan kúszik végig a sétányokon. Az emberek hömpölyögnek, mégis valahogy nincs tolakodás. A helyiek szeretnek mesélni – arról, hogy mit érdemes megkóstolni, milyen régi családi recept alapján főzik a puncsot, hol vannak a legfinomabb tradicionális ételek. A nagy korcsolyapálya nem idei újdonság, minden évben visszatér. A zenét hallgatni, a fényfüzéreket nézni, hallgatni a korcsolyák kattogását a jégen, és figyelni a pirospozsgás arcok mosolygását a mindent körülölelő fahéjas, szegfűszeges illatban az érzékszerveink oly mértékű “letámadása”, amitől nemcsak valódivá válik bennünk az ünnepi várakozás, de a legfáradtabb vándor is megnyugszik, leteszi egész éves terheit, és élvezni kezdi a kavalkádot.
További adventi cikkeinket itt olvashatják.
Borítókép: Julien Duval
Cikkünk megjelenését a Horvát Idegenforgalmi Közösség támogatta.
Advent Erdély szívében
Kolozsvár élmény, történet és tükör.
