Ő a kékfarkú (Tarsiger cyanurus), akinek neve már önmagában is festői: egyetlen szóban hordozza legszembetűnőbb bélyegét, az élénk, ragyogó kék farktollakat. A fajt hivatalosan 1773-ban írta le Motacilla cyanurus néven Peter Simon Pallas német természettudós, az oroszországi Jenyiszej folyó közelében látott példányok alapján.
A kékfarkú alapvetően északkelet-európai és szibériai elterjedésű faj. Fészkelési területei a tajgaövben húzódnak – Finnországtól és Oroszország északi részeitől egészen Szibériáig. A telet Délkelet-Ázsiában tölti, Indiától Kínáig, így valódi hosszútávú vonulónak számít. Magyarországon nem költ rendszeresen, inkább ritka vendégnek számít. Leggyakrabban őszi vonulás idején figyelik meg, amikor fiatal példányok tévednek a Kárpát-medencébe. Minden hazai észlelés madarász-körökben külön eseménynek számít – egyfajta ajándék a figyelmes szemlélő számára.
Magyarországi előfordulását először 2010 októberében sikerült bizonyítani: a Tömördi Madárvártán fogtak be és gyűrűztek egy fiatal példányt (de még abban a hónapban észlelték a faj egy példányának előfordulását Salgótarján és Szalonna területén is).
A hím kékfarkú tavaszi tollazata lenyűgöző. Háta és farka élénk kék, melle narancsos árnyalatú, hasa világos. A tojó visszafogottabb színezetű, barnásszürkés tónusú, ám farka nála is kékes árnyalatot mutat. Ez a kontraszt az erdei félárnyékban különösen hatásos: a kék szín vibrál a zöldes-barnás háttér előtt. Nevének latin jelentése – cyanurus, azaz „kékfarkú” – pontos, tömör leírás a fajról: a természet itt nem aprózott, hanem határozott vonást adott főszereplőnknek.
A kékfarkú a talajközeli erdei szint madara. Szereti a sűrű aljnövényzetet és a fenyvesek és vegyes erdők mozaikos tereit. Gyakran alacsony ágakon ül, majd gyors, rövid repüléssel kapja el zsákmányát: tápláléka főként rovarokból és más apró gerinctelenekből áll, de ősszel bogyókat is fogyaszt. Vadászati módszere részben a kerti rozsdafarkúra emlékeztet: lesből indul, majd visszatér kiindulópontjára.
Fészkét a talajon vagy a talaj közelében építi, a tojó 3-5 tojást rak, és ezeken ő kotlik. A fiókákat mindkét szülő eteti: szinte megállás nélkül hordják nekik a fehérjében gazdag táplálékot.
Éneke finom, csengő, rövid motívumokból álló dallam. Nem tartozik az erdő legdominánsabb hangjai közé, inkább a figyelmes hallgató jutalma. Hazai előfordulása szórványos. Elsősorban őszi kóborlások során jelenik meg, főként az ország nyugati és középső részein. Mivel nálunk nem rendszeres költőfaj, minden dokumentált megfigyelése ornitológiai jelentőségű. A ritkaság azonban nem csupán statisztikai adat. A kékfarkú felbukkanása emlékeztet arra, hogy a madárvonulás dinamikus rendszer: a szelek, az időjárási frontok és a populációs változások mind alakítják az útvonalakat.
A kékfarkú állománya globálisan stabilnak tekinthető, de élőhelye – az északi tajga – érzékeny a klímaváltozásra és az erdőgazdálkodásra. Az északi erdők szerkezetének átalakulása közvetlenül befolyásolhatja költési sikerét, emellett a kékfarkú jelenléte az erdő egészségi állapotának egyik indikátora is. Ahol még összefüggő, változatos szerkezetű erdők húzódnak, ott nagyobb eséllyel marad fenn.
A kékfarkú Magyarországon 2012 óta védett, természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Magyarország madarait bemutató, folyamatosan bővülő gyűjtőoldalunkat itt találják.
Fotók: 123rf
