Továbbra is várjuk a költeményeket, és a hozzájuk kapcsolódó történeteket, érzéseket. Egy jó versben ott a hit, a remény, a fájdalom, az öröm és a szeretet, és még sok minden más. Mindaz, ami emberré tesz bennünket. Kapaszkodót ad, mert rámutat: amit érzek, nem csak én érzem. Más is volt már ott, ahol én vagyok. A költészet apró menedék a zajos világban. Egy pillanatnyi csend, ahol újra kapcsolatba kerülünk önmagunkkal és egymással. Küldjék el nekünk kedvencüket a következő emailcímre:
A mai verset Beatrix küldte.
Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
A vers csak vers
de lehet sokkal több is…
