Gyerünk, ideje felkutatnod a családfádat!

Család

Gyerünk, ideje felkutatnod a családfádat!

Azt kérdezed, hogy minek, ugye? Mi a csuda ez, és egyáltalán milyen haszna lehet a családfa-kutatásnak? Felesleges úri hóbort, ami ráadásul időigényes is, és azon kívül, hogy megtudjuk távolabbi felmenőink nevét, semmi másra nem jó, ugye? Ó, egek, távolabb nem is lehetnénk az igazságtól.

Hogy megértsd, miről is beszélek, egy személyes történettel kezdem. Szeretett anyai nagymamám pár hónappal ezelőtt, hosszú küzdelmek után elhunyt. A temetés után összeült az egész rokonság, és kezdetét vette a nosztalgikus búcsú. Hosszú órákig hallgattam történeteket a nagymamámról, a felismerés pedig tarkón vágott: az egy dolog, hogy esténként ugyanannál az íróasztalnál dolgozom már, ami előtt ő is, hogy végül ugyanúgy újságíró lettem, akárcsak ő, de hogy a róla szóló történetekben, traumákban, boldog pillanatokban magamat, a jelenlegi életemet véljem felfedezni, megdöbbentett. Eleinte inkább megrémisztett.  

Az érzés – vagy inkább a kíváncsiság? – nem hagyott nyugodni, az agyam hátsó részéből napról napra egyre erősebben tört elő a gondolat, hogy talán én vagyok nagymamám múltjának élő verziója. Hiszen bárhogy is nézem, mintha ugyanazt az utat taposnám, amit ő. Ugyanazokkal a vonásokkal, lélegzetvételekkel és verejtékcseppekkel.

Az esetből kiindulva elkezdtem kutakodni a szakirodalomban, sőt, rengeteg családfa-kutatással foglalkozó honlapot is meglátogattam, emésztgettem az ott leírtakat. Elővettem a legrégebbi fényképes albumokat, és félévnyi belső harc árán elegendő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy kinyissam nagymamám íróasztalának poros fiókjait, ahol 50-60 évvel ezelőtti, kávé- és könnyfoltokkal átitatott, kézzel írt levelezéseket is találtam.   

Most már biztos vagyok benne, hogy nem csak kék szemet, szőkés-barna hajat örököltem tőle: zsigereimben hordozom nagymamám összes gondolatát, véleményét, megküzdési stratégiáját, elnyomott érzelmét.

A szakirodalom egyébként ezt transzgenerációs hatásnak nevezi.

Azt hiszem, ekkor kezdődött el életem egyik legsokkolóbb önismereti utazása. Ezek még csak a puzzle legelső darabjai voltak, azóta is rakosgatom őket, és még mindig nem tudom, mi lesz a végeredmény, de hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban összeáll az, amire azt hittem, hogy összerakhatatlan. Mert ugye, olyan nincs – gondoltam én naivan –, hogy dédnagymamám élete, akivel soha nem is találkoztam, hatással legyen rám, meg egyáltalán, miért fontos, hogy hogyan is boldogult, én egy teljesen másik ember vagyok, egy másik életben. Aha.  

Mégis zavarba ejtő hasonlóságokat, ismétlődéseket találtam. Igazából ekkor kezdődik a legnehezebb rész: megfogni az ebben rejlő erőt, és a mintákat felismerve, a párhuzamokat megtalálva az önmegfigyelés és a változtatás terepére lépni.

Nem lövöm le a családtörténet-kutatás „poénját” azzal, ha elmondom, a végén talán elkezdjük megérteni, hogy bizonyos helyzetekben miért viselkedünk számunkra is érthetetlen módon, sőt, az sem kizárt, hogy saját defektjeink is értelmet nyernek, megértjük őket, ezáltal pedig akár kezelhetővé is válhatnak. Mert a generációk között ismétlődések vannak. Generációról generációra pakolgatjuk a traumákat, a megélt érzéseket, a hasonlóságokat, az örökségeket, a konfliktusokat, a gondolkodási és viselkedési mintákat. Ott van bennünk az a múlt, amiről azt hittük, már rég elmúlt, nincs, kész, vége, megszűnt – de igazából sosem szűnik meg.  

Minden családban vannak takargatott foltok, sorsfordulatok, ki nem mondott titkok, ösztönző sikertörténetek. Mindenki cipel egy láthatatlan batyut a hátán, ami hozzátesz az identitásához, az önértékeléséhez és az élethez való viszonyához. Én még mindig rakosgatom a puzzle-darabokat, de legalább egyre többször tudom kontextusba helyezni a felmenőimtől kapott útravalót. Ez egy rejtvény, életem egyik legnehezebb rejtvénye, de tele van nem várt tanulsággal. Élvezem.

További cikkek a témában:

A MUSTÁRSÁRGA HOKEDLI – TÁRGYAKBA ZÁRT EMLÉKEIM

AMI AZ UTCÁRÓL NEM LÁTSZIK - EGY HÁZ EMLÉKEI

HOVÁ TŰNNEK A GYERMEKKORI BARÁTOK?