Hová tűnnek a gyermekkori barátok?

Pszicho

Hová tűnnek a gyermekkori barátok?

Életcélom, hogy 60 éves nagymama koromban ugyanazokkal a barátokkal beszélgessek nap mint nap, akikkel 24 éves koromban is tettem. Naiv volnék? Álomvilágban élek? Menthetetlen reménykedő vagyok? Vállalom. Kaptam már hideget, meleget is ezzel kapcsolatban.

Tudom, zavarba ejtően fiatal vagyok még, negyed évszázadot sem éltem, meg amúgy is, mit tudok én az életről, annak működéséről, U-kanyarairól, előre nem látható fordulatairól. Igen, fiatal vagyok még, de ugyanúgy vesztettem el barátokat, tűntek el mellőlem emberek észrevétlenül  – ezt pedig bármelyik életkorban nehéz észrevennie, belátnia, végül megemésztenie az embernek.

Mert igenis kényelmetlen a tudat, hogy azok a barátok, akikre esküdni mertünk volna, akikkel felejthetetlen élményeket éltünk át, akikről mindent tudtunk, és akikkel közösen terveztük megváltani a világot – de minimum megígértük egymásnak, hogy még a felnőttkor sem fog szétválasztani minket –, már nem barátok, hanem egyszerű ismerősök. 

Nekem is ott lebeg a szemem előtt az unásig ismételt tény, hogy „a barátság két emberen múlik”, de akkor mondja meg nekem valaki: ha ismerjük a titkos receptet, éveink számának gyarapodásával miért nő egyenes arányosságban barátaink számának fluktuációja?

Ki, vagy mi tehet baráti kötelékeink fellazulásáról, elszakadásáról, megsemmisüléséről?

Egyáltalán miért hagyjuk feledésbe merülni gyermekkori barátainkat?

Mert eltűnnek. Érzem, látom és tapasztalom: észrevétlenül válnak a mindennapi beszélgetőtársak ismeretlen ismerősökké. Észrevétlen szaggatják szét az újabb tanulmányok és a mégújabb munkahelyek, a költözések és a nagyobb életesemények a rendíthetetlennek hitt baráti kötelékeket. De beszélhetnék itt a szerelemről, az anyagi körülményekről vagy akár a gyermekvállalásról is – mind csúnya, nyílt sebet ejtve rondíthatnak bele legfontosabb emberi kapcsolatainkba, idővel teljesen megsemmisítve azokat.

Tudom, hogy az életre szóló barátságok nem naiv álomképzetek,

de naiv álomképzethez hasonlóan egy pillantás alatt elillanhatnak, csupán emlékek nyomát hagyva maguk után. Ismétlem: a barátság mindig két emberen múlik, néha talán pont rajtam vagy rajtad.

Talán ez a két felismerés késztetett arra, hogy régi, homály fedte barátaimmal újra felvegyem a kapcsolatot – tudván, hogy történetünket nem onnan folytatjuk, ahol egykor abbahagytuk, de remélve, hogy a két dimenzió idővel talán utoléri vagy metszi egymást. Majd egyszer, valamikor, ha már mindketten készen állunk rá, és ha mindkettőnk úgy akarja. Legalább az esély, az ott lesz.  

Egy barátság, két ember. Néha fel kell rakni a polc tetejére a büszkeséget, szemet hunyni egy-egy karcos megjegyzés felett, sőt, néha még a sebnyalogatást is abba kell hagyni – de végül is ki mondta, hogy 50-60 éven át éltetni, táplálni és művelni egy barátságot könnyű dolog? Szerintem nem az, pedig ugyebár még csak nem is éltem ennyit. De ennek ellenére is kitartok célom mellett: 60 éves nagymama koromban ugyanazokkal a barátaimmal szeretnék beszélgetni, akikkel most.