Advent van.
Az egy.hu kalendáriumában mi is minden nap a lassítás, az elcsendesülés, a szeretet fontosságát hangsúlyozzuk. Karácsony közeledtével mindenhol azt halljuk: pihenjünk meg, keressük magunkban a csendet, mert a csend békét, melegséget hoz, az ünnepre hangolódó lélek nyugalmát. És ez minden kétséget kizáróan igaz is. Egy szeretetteljes környezetben evidencia.
Ezzel együtt, pontosan a felfokozott ünnepi várakozás és az egymásra való odafigyelés fontossága miatt nem mehetünk el szó nélkül azok mellett, akik számára a csend se megnyugvást, se békét, se biztonságos környezetet nem jelent. Sok olyan háztartás van, amelyet látszólag szeretet, biztonság, közös emlékek kötnek össze, de valójában a bántalmazás csendje válik uralkodóvá. Nem a hangos harag, nem a nyílt erőszak — hanem a fokozatos, kifinomult kontroll, a szavak, a manipuláció, a kiszolgáltatottság. Sajnos nem ritka, hogy az ünnepi időszak fokozza a feszültséget, gyakran kényszerű közelséget, stresszt, anyagi gondokat hoz, és a megnövekedett ünnepi elvárások erős nyomást jelentenek egy olyan világban, ahol karácsony lévén “kötelező” vidámnak, boldognak lenni. Ezek a külső és belső elvárások mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a bántalmazó viselkedés „sikerrel működjön”, és a bántalmazott egyre csendesebb és egyre konfliktuskerülőbb legyen.
Amikor a bántalmazás nem fizikai, hanem érzelmi, kontrolláló vagy éppen gazdasági, akkor nem látható a statisztikákban. Ettől még ugyanannyira romboló, mint a fizikai erőszak. És az ünnepek idején ráadásul felerősödhet.
A lelki bántalmazás mindig megszégyenítő, ezért az áldozatok sok esetben nem mernek róla beszélni. A pszichés abúzus nem hagy külsérelmi nyomokat, és sok esetben annyira lassan és fokozatosan történik, hogy mire az áldozat észbe kap, az élete minden területén átadta a kontrollt a bántalmazónak.
Hoffmann Kriszta - Wirth Judit: A bántalmazás piramisa című munkája arra figyelmeztet, hogy a párkapcsolati/családon belüli erőszak nem egyszeri tett, nem feltétlenül kirobbanás, hanem rendszer: egy hierarchia, amelyet a bántalmazó a cél érdekében lassan, módszeresen épít fel. A piramis csúcsán álló cél pedig az, amire a bántalmazó törekszik: a teljes hatalom és kontroll az élet minden területén. Ez a kontroll kiterjedhet az áldozat társas kapcsolataira, a gondolataira, a szabad mozgására, a választásaira, a tulajdonára, a pénzére, a munkájára. Gyakorlatilag az élet minden területére. És korántsem arról van szó, hogy a bántalmazó egyszer csak feláll, és elindul a dominancia felé, hanem arról, hogy a viszony elején sokszor apró, szinte észrevétlen lépésekkel kezd: lassú, szinte természetesnek tűnő „finom hatalomgyakorlással”. A bántalmazó nem bánt fizikailag, hanem szisztematikusan kialakít egy olyan közeg-kontrollt, amelyben a partner fokozatosan elveszíti autonómiáját. A módszerek és taktikák tudatosan váltakoznak, hogy a bántalmazó ne legyen kiszámítható, így az áldozat állandó készenlétben él, sosem tudhatja, mi következik. Épp ezért nehéz felismerni, mert nem látványos, sőt, legtöbbször csendben zajlik. És ahogy ezek a módszerek egymásra épülnek, úgy válik az áldozat egyre inkább kiszolgáltatottá, egyre halkabbá – elveszíti az önrendelkezését, a szabadságát, a tulajdonát, a kapcsolatait, és egyre kevésbé látja a lehetőséget a kilépésre. Ha kísérletet tesz erre, általában retorziók következnek: fenyegetések, csenddel büntetések, manipulációk, pénzmegvonás, és végső soron az áldozat hibáztatása.
Kevés olyan bántalmazó van, aki „ajtóstul ront a házba”- mondják a szakemberek. Kezdetben általában a kontroll enyhébb formáival próbálkoznak, és csak fokozatosan terjesztik ki ellenőrzésüket mindazokra a területekre, amelyek nekik fontosak. Módszereiket fokozatosan súlyosbítják, általában egyenes arányban azzal, ahogy az áldozatuk érzékelni és nehezményezni kezdi az elnyomást. A legerőtlenebb ellenállás is veszélyezteti a hatalmukat, és azt jelzi számukra, hogy az addig alkalmazott, kevésbé látványos módszerek (érzelmi zsarolás, hazugság, megkérdőjelezés) már nem működnek. Azokon tehát változtatniuk kell. “ A hatalom tudatos kiépítését a bántalmazó kapcsolatokban kényszerítő kontrollnak nevezzük. A kényszerítő kontroll következménye és célja az áldozat személyes szabadságának és méltóságának sérelme, és önrendelkezésének csökkenése. A bántalmazó a partnere életét fokozatosan börtönné alakítja, mintha fogságba ejtette volna az áldozatot. Minden kitörésre irányuló kezdeményezést megtorol. Ez a kontroll azért kényszerítő, mert a megtorlásra utaló nyílt vagy burkolt fenyegetést az áldozatnak komolyan kell vennie. Tapasztalatból tudja, hogy ha nem veszi komolyan ezt a fenyegetést, annak fokozatosan súlyosbodó következményei lesznek a saját személyes cselekvési szabadságára és biztonságára nézve.”
Ezért aztán az áldozat megpróbálja elkerülni azokat a viselkedésformákat, tevékenységeket és cselekvéseket, melyek az elkövető szerint nem megfelelőek, és amelyekért büntetés jár. A kifinomult kontroll, a manipuláció, a büntetések és a dinamika teljes kiszámíthatatlansága egyre csak növeli a kiszolgáltatottságot, és ebben a környezetben a lelkileg, érzelmileg és egzisztenciálisan is függő ember elcsendesedik. Intő jel lehet mindenkinek egy kapcsolat kezdetén, ha a társunk élete egy olyan rendszer, amelyben nincsenek őszinte viszonyok, családi és baráti kapcsolatok, hanem mindenki tőle függ, és ezt a függést ő maga irányítja. Másik figyelmeztető jel, hogy az életük kialakításában úgy irányítják a dolgokat, hogy mindig ők legyenek az áldozatok, akár családi, akár munkahelyi környezetről legyen szó. És az is, ha már senki nem mer vagy nem is tud ellentmondani nekik.
Egyébként sok a téves előfeltevés a bántalmazással kapcsolatban. A leggyakoribb tévhit az, hogy bántalmazás csak az alacsonyabb társadalmi rétegekben fordul elő. Valójában a bántalmazó bármilyen korosztályba tartozó, különféle társadalmi státusú, magas vagy alacsony beosztású személy is lehet. Sőt, sok esetben az elismertebb társadalmi rétegekhez tartozó bántalmazók pontosan a magasabb iskolázottságuk révén sokkal tudatosabbak, körültekintőbbek és manipulációban kifinomultabb módszerekhez nyúlnak. A bántalmazott pedig gyakran azzal szembesül, hogy a fontos és hiteles pozíciót betöltő bántalmazóról a környezete nem hogy nem feltételezi az erőszakot, de ha meghallja, sem hiszi el.
És itt kanyarodunk vissza a függésbe való beszoruláshoz, és a támogató környezet elemi fontosságához. Ünnepek idején, amikor végre kiléphetünk a hétköznapok rohanásából, több időnk van egymásra nézni. Valóban egymásra. Ez az az időszak, amikor nemcsak együtt vagyunk, hanem észre is vehetjük, ha valaki másképp viselkedik, elhalkul, visszahúzódik, vagy épp túlságosan igyekszik „jól lenni”. A támogató környezet nem feltétlen nagy tettekben mutatkozik meg, hanem apró gesztusokban: egy óvatos kérdésben, egy felajánlott sétában, egy meleg teában, egy csendes jelenlétben. Az ünnepek különösen fontos alkalmai annak, hogy meghalljuk, meglássuk a másik rezdüléseit. Hogy ne csak azt figyeljük, rendben áll-e a fa vagy a vacsora, hanem azt is: rendben van-e az, akit szeretünk. Az odafigyelés, az észrevétlen támogatás, a nyitott szív sokszor pont elég ahhoz, hogy valaki beszélni merjen arról, amiről máskor nem.
Advent idején sokat beszélünk a csendről: a lelki elmélyülésről, a befelé figyelésről, a várakozás meghittségéről. Ez a csend békét hordoz. Megtart, gyógyít, otthont teremt. De fontos kimondani: nem minden csend ilyen. A fájdalmas csend, a félelemből születő hallgatás, a visszafojtott szó nem az advent része. Nem az ünnepé, nem a szereteté, és nem a közös meghittségé.
Ez a fajta csend nem választás, hanem kényszer. És nagy felelősségünk van abban, hogy észrevegyük a különbséget.
Advent Erdély szívében
Kolozsvár élmény, történet és tükör.
