Otthon

A mustársárga hokedli – tárgyakba zárt emlékeim

Vannak tárgyak, amelyek többek egyszerű holmiknál. Kicsit kopottasak, megrágta már őket az idő vasfoga, mégsem tudjuk elengedni őket, hanem továbbvisszük, olykor generációról generációra. Néha nem értjük, mit keres még a háznál, máskor egy lomtalanítás elől mentjük meg. Lányok, fiúk, anyák, apák, nagyszülők fedezik fel újra és újra az értéküket: a magukba szívott emlékfoszlányokat. 

Kell? – kérdezi anyu, én meg egyik lábamról a másikra állok, mert már nagyon fáraszt, hogy megint döntenem kell, viszek-e valamit Felvidékről a másik otthonomba, Magyarországra. Na, kell? – noszogat, én meg végignézek az előttem  álló két kis hokedlin.

A négy diószínű, kiterpesztett lábán békésen és stabilan áll, íves a háta, az ülőrész szövete rozsdabarna, csokibarna négyzetrácsokkal.

Emlékszem, a mama mustársárga huzatot tett rá mindig, azért nem ismertem fel azonnal.

A férjem reszelgeti a torkát, aztán látom, hangtalanul tátogja a háttérben, hogy MI-NI-MA-LIZ-MUS, hogy vegyem a célzást, hogy miben maradtunk:  nem viszünk fölösleges kacatokat a házba. Amúgy is tele a kocsi, nem fér bele más, csak pár testetlen lélek. Vagy az se. Ha nem ez a hokedli állna előttem, akkor csípőből mondanám, hogy nem kell. De ahogy nézem karba font kézzel, a szemem elé kúsznak az emlékek.

Olyanok, mint a kifakult filmkockák, teli kis pöttyökkel, és mintha rájuk húztak volna egy sárgás filtert az instán. Nem csoda, a mamánál az a szoba, ahol ez a kis hokedli állt a testvérével, csupa sárgás-barnás színbe öltözött. Mindig, ha mentünk oda, mi, a gyerekek bevackolódtunk a nagy doboztévé elé, míg a felnőttek a konyhában beszélgettek.

A tévével szemben volt egy nagy karfás fotel, szintén mustársárga huzattal, amibe sokszor ketten préseltük be magunkat egymás mellé az unokatestvérekkel. A fotel előtt pedig ott hevert egy nagy, bézs színekben játszó patchwork teknősbéka. Akinek nem jutott hely a fotelben, az azon hevert vagy az egyik hokedlin ült, kezükben a mama finomságaival.

Érdekes, hogy az emlékek a gyerekkoromból olyanok, mintha a világ csak 100-120 centiméteres magasságban létezne:

látom a mama ruháját a hokedlire terülve, finom, kötött blúza van, és látom, ahogy papa könyököl a térdén, szájában az elmaradhatatlan bagóval. Kék munkásnadrágja világlik a szobában, ahogy szikrázik a mama szeme is, miközben zsörtölődik a füst miatt. Én érzem a faforgács illatát is a papa körül, igaz, nem olyan töményen, mint az ácsműhelyében.

Látom magam, ahogy lenézek, a hokedli szövetanyagából kivillan egy kicsi a combjaim között. A kezem az ölemben, közte egy piros, alma formájú doboz. Cukorka van benne. A lábam nem ér le a földig.

Lóbálgatom, miközben arról beszélünk, hogy a papa nincsen köztünk.

Aztán emlékszem, hogy állok a rokonok között a mamánál a házban, de minden üresebb. A teknős nincsen sehol. Arról van szó, hogy a házat eladják. Már a mama sincsen, és furcsa bénultság vesz erőt rajtam, mert

nem értem még, mi is az a halál, de sejtem, hogy valami olyasmi, mint amikor a ház falai között is kiüresedik a tér a bútorok vándorlásával.

Úgy érzem, az én szívemben is pont ilyen üres egy szoba. A mustársárga hokedli van már csak ott, ami ismerős.

Vajon hová tűnnek a bútorok egy házból? Erre gondoltam akkor, kislányként. Hová megy mind, ha ott nem marad? Nem tudom, és senki nem is válaszol, de a hokedli hozzánk kerül. Az egyik a szobámban árválkodik évekig, mert tinédzserszemmel nem látom semmi hasznát. Még idegesít is, mert nem illik oda, de azért csak ottmarad. A másik az asztali számítógép mellé kerül az előszobába, és sokat ülök rajta anyu mellett, ha együtt játszunk Szerencsekereket vagy Honfoglalót. Sokszor beszélgetünk is a monitor fényében, amikor már apu alszik. Aztán elköltözöm otthonról, és el is felejtem, hogy van hokedlink, kettő is.

Kell – mondom végül. Bepasszírozzuk valahogy a kocsiba, hazavisszük az új házba, ahol még ki se festettünk, és egy kanapén kívül semmink sincsen.

Jó nézni, ahogy a rozsdabarna hokedlik életet visznek az üres térbe.  Pont ideillik majd, mondom. Varratok rá huzatot, olyat, ami éppen passzol a nappali többi részéhez. Akár cserélgethetem is. Ülni is lehet rajta, engem is elbír, még mindig olyan stabil, mint régen, pedig a lábam is leér, és nagyobb lettem. De ha nem ül rajta senki sem, az sem baj, jó lesz dísznek: teljessé teszi a szobát.

Különben is, ha odanézek, ez a két hokedli mindig foglalt lesz.

Az egyiken a mama ül, a másikon a papa. Néha odaül majd más is: a gyerek anyu, a gyerek én. A rokonok, az unokatestvérek. És olykor majd közéjük ülök én is.

 

Már követem az oldalt

X