A mustársárga hokedli – tárgyakba zárt emlékeim

Kell? – kérdezi anyu, én meg egyik lábamról a másikra állok, mert már nagyon fáraszt, hogy megint döntenem kell, viszek-e valamit Felvidékről a másik otthonomba, Magyarországra. Na, kell? – noszogat, én meg végignézek az előttem  álló két kis hokedlin.

A négy diószínű, kiterpesztett lábán békésen és stabilan áll, íves a háta, az ülőrész szövete rozsdabarna, csokibarna négyzetrácsokkal.

Emlékszem, a mama mustársárga huzatot tett rá mindig, azért nem ismertem fel azonnal.

Fotó: 123RF

A férjem reszelgeti a torkát, aztán látom, hangtalanul tátogja a háttérben, hogy „MI-NI-MA-LIZ-MUS”, hogy vegyem a célzást, hogy miben maradtunk: nem viszünk fölösleges kacatokat a házba. Amúgy is tele a kocsi, nem fér bele más, csak pár testetlen lélek. Vagy az se. Ha nem ez a hokedli állna előttem, akkor csípőből mondanám, hogy nem kell. De ahogy nézem karba font kézzel, a szemem elé kúsznak az emlékek.

Olyanok, mint a kifakult filmkockák, teli kis pöttyökkel, és mintha rájuk húztak volna egy sárgás filtert az Instán. Nem csoda, a mamánál az a szoba, ahol ez a kis hokedli állt a testvérével, csupa sárgás-barnás színbe öltözött. Mindig, ha mentünk oda, mi, a gyerekek bevackolódtunk a nagy doboztévé elé, míg a felnőttek a konyhában beszélgettek.

Fotó: 123RF

A tévével szemben volt egy nagy karfás fotel, szintén mustársárga huzattal, amibe sokszor ketten préseltük be magunkat egymás mellé az unokatestvérekkel. A fotel előtt pedig ott hevert egy nagy, bézs színekben játszó patchwork teknősbéka. Akinek nem jutott hely a fotelben, az azon hevert vagy az egyik hokedlin ült, kezükben a mama finomságaival.

Érdekes, hogy az emlékek a gyerekkoromból olyanok, mintha a világ csak 100-120 centiméteres magasságban létezne:

látom a mama ruháját a hokedlire terülve, finom, kötött blúza van, és látom, ahogy papa könyököl a térdén, szájában az elmaradhatatlan bagóval. Kék munkásnadrágja világlik a szobában, ahogy szikrázik a mama szeme is, miközben zsörtölődik a füst miatt. Én érzem a faforgács illatát is a papa körül, igaz, nem olyan töményen, mint az ácsműhelyében.

Fotó: 123RF 

Látom magam, ahogy lenézek, a hokedli szövetanyagából kivillan egy kicsi a combjaim között. A kezem az ölemben, közte egy piros, alma formájú doboz. Cukorka van benne. A lábam nem ér le a földig.

Lóbálgatom, miközben arról beszélünk, hogy a papa nincsen köztünk.

Aztán emlékszem, hogy állok a rokonok között a mamánál a házban, de minden üresebb. A teknős nincsen sehol. Arról van szó, hogy a házat eladják.

Fotó: 123RF 

Már a mama sincsen, és furcsa bénultság vesz erőt rajtam, mert

nem értem még, mi is az a halál, de sejtem, hogy valami olyasmi, mint amikor a ház falai között is kiüresedik a tér a bútorok vándorlásával.

Úgy érzem, az én szívemben is pont ilyen üres egy szoba. A mustársárga hokedli van már csak ott, ami ismerős.

Fotó: 123RF

Vajon hová tűnnek a bútorok egy házból? Erre gondoltam akkor, kislányként. Hová megy mind, ha ott nem marad? Nem tudom, és senki nem is válaszol, de a hokedli hozzánk kerül. Az egyik a szobámban árválkodik évekig, mert tinédzserszemmel nem látom semmi hasznát. Még idegesít is, mert nem illik oda, de azért csak ottmarad. A másik az asztali számítógép mellé kerül az előszobába, és sokat ülök rajta anyu mellett, ha együtt játszunk Szerencsekereket vagy Honfoglalót. Sokszor beszélgetünk is a monitor fényében, amikor már apu alszik. Aztán elköltözöm otthonról, és el is felejtem, hogy van hokedlink, kettő is.

„Kell!” – mondom végül.

Bepasszírozzuk valahogy a kocsiba, hazavisszük az új házba, ahol még ki se festettünk, és egy kanapén kívül semmink sincsen.

Fotó: 123RF

Jó nézni, ahogy a rozsdabarna hokedlik életet visznek az üres térbe.  Pont ideillik majd, mondom. Varratok rá huzatot, olyat, ami éppen passzol a nappali többi részéhez. Akár cserélgethetem is. Ülni is lehet rajta, engem is elbír, még mindig olyan stabil, mint régen, pedig a lábam is leér, és nagyobb lettem. De ha nem ül rajta senki sem, az sem baj, jó lesz dísznek: teljessé teszi a szobát.

Különben is, ha odanézek, ez a két hokedli mindig foglalt lesz.

Az egyiken a mama ül, a másikon a papa. Néha odaül majd más is: a gyerek anyu, a gyerek én. A rokonok, az unokatestvérek. És olykor majd közéjük ülök én is.