Egy törött lábú, kopott hokedli áll a tornác kornyadozó léckapuja előtt. Egyik lába rövidebb a többinél, ezért egy nagyobb gurgulyakővel – így hívják felénk a patakból szedett kerek köveket – van aládúcolva. A megszámlálhatatlan apró lyukat azonban, melyet a „szúbogár” fúrt magának, aligha lehet már befoldani.
Maga az ámbitus igen szép, henger alakú kőoszlopai fehérre meszeltek, s a földről szőlő kúszik egészen a tetőig, árnyékot vetve a ház falára. Az öreg szőlőtőke erős, makacsul kapaszkodik a régi földbe. Vastag, akárcsak az a férfikar, mely jó ötven éve földbe tette… s amely maga is ott nyugszik már, közel annyi éve. Nincs, ki szépen megmetszené, vesszei szabadon törnek az ég felé, a régi tetőcserepeket használva mankóként. A zabolázatlan kacsok megtapadnak a fehér kőoszlopokon, s ahol a meszelés már föltáskásodott, bizony könyörtelenül letúrják azt. Ezeken az apró sebeken látni az oszlop korát, a meszelés rétegei, mint évgyűrűk sorakoznak egymáson. Ahogyan a szőlő teret hódít magának az öreg házon, úgy tárul szemünk elé az élet múlásának lassan hömpölygő folyama. Ezt a folyamot minden reggel két öreg kéz táplálja. A szőlő előtt, a kövekből rakott járda mellett található a kerekeskút. Ennek korát nehéz volna megjósolni. Ha kinyitja az ember a lécből ácsolt ajtaját, megdöbbentő látvánnyal találkozhat. Az egykor vaskos tölgyfacsőrlőbe a sokat csévélt lánc olyannyira belemarta fogait, hogy a roppant gerendadarab mára egyik felén felére vékonyodott. Az idő vasfoga… lassan elmetszi az erős fát. Elmetszi, ha hajtják. Ugyanaz a két kéz hajtja, mely a hokedlira helyezi minden áldott reggel a fehér, zománcos lavórt, majd felönti a frissen húzott kútvízzel. Amint az elengedett alumíniumvödör imbolygása megáll a lánc végén, a víztükör is kisimul a lavórban, melynek peremére két ráncos, öreg kéz támaszkodik. Így már egészen jól látni a vízre festett képet. Így csak Isten képes festeni, ecset és paletta nélkül, elég neki a napsugár, mely megcsillan a vízen, majd visszatükröződik az emberi orcáról, és már kész is a mű.
Ennyi volna hát az ember, Isten alkotása… puszta illúzió? Akkor amit ember a „birtokának” hisz, az valóban az övé volna? Föld, ház, otthon, állat, növény, gyermek?
Hol van az ember és hol van Isten? Hol van otthonuk?
A lavórban egy öreg anyóka arcképe rajzolódik ki. Arcát mély barázdák szelik, szemét szürke fátyolréteg borítja. Nem igen lát már, de hiszen minek is látna. Kilencven év alatt kezei megtanulták útjukat. Így tűzi kontyba az udvaron hosszú, ősz haját reggelente, így mosdik meg a hideg kútvízben, törli orcáját kérges vászontörölközőbe. Mikor végez, a vizet a szőlő tövéhez önti. Itt született, ebben a házban, s ennek ajtaján fog utószor elindulni. A tornác végében ott az ajtó, kifelé, az utca felé. A méter magas töltésre azonban kívülről nem vezet lépcső. Ezen az ajtón át ember csak egyszer hagyja el a házat… utoljára.
Ez a ház az anyóka otthona. Ez a ház ha mesélni tudna! Elmondaná, miért ül délutánokon át az anyóka a kemencepadkán egyetlen olvasóval a kezében, elmondaná, amire az idős asszony már nem lenne képes: életének történetét.
Kilencen voltak testvérek, s ő volt a legidősebb. Minthogy sokan voltak, igen hamar, tizenhat évesen kellett férjhez mennie, s elhagynia a szülőházat.
Még gyerek sem volt, s máris asszony lett.
Pedig nem akarta ő még, de megértette édesanyja szavát… így volt a legjobb. Noha férjurát igen nagyon szerette, annak családjánál sosem szokott meg igazán. Nem értették őt, s ő sem értette emezeket. Amit otthon ekképpen tanult, azt itt másképpen kellett, amit otthon ekképpen szerettek, azt itt akképpen szerették.
Akkoriban női munkában a gazdasszony döntött a háznál, amely tisztséget anyósa látta el. Így ő osztotta be a fiatalok pénzét, idejét, munkáját… s ha valaki nem illett a „rendbe”, azzal bizony igen mostohán bántak. Nem volt boldog új otthonában, idegennek érzete magát, s annak is tartották. Nem kímélték a munkában, legalább annyi haszon legyen rajta. Panaszkodnia nem volt kinek. Egy szobában aludtak az öregekkel, mind külön-külön ágyban. Szégyellte bánatát, még férjének sem merte elmondani. A házassága első két évében elkerülte a gyermekáldás. Mikor aztán áldott állapotba került, minden megváltozott. Majd’ ugyanannyi munkát végzett, mégis érezte, ez az állapot valami egészen más… s valóban más volt. Kislánya születése után végre igazán boldog lehetett. Külön ágyat kapott, hatalmas sátorlepedővel, melyet még édesanyjával együtt hímeztek egykor. Ebben a szentélyben végre kiteljesedhetett. Férje is érezte a változást s az első csöppséget csakhamar második követte, egy eleven kisfiú. A boldogság azonban nem tarthatott sokáig. A háború kitörte után férjét és apósát elvitték katonának. A ház gazda nélkül maradt, ő pedig ismét egyedül. Nehéz évek jöttek. A gazdaság megérezte a férfierő hiányát. Anyósa férfiként dolgozott, meghazudtolva asszonyi teljesítőképességét, s ezt várta el tőle is. A roppant erőfeszítéseknek köszönhetően a gazdaság azonban fennmaradt, élelem akadt bőségesen. Hanem ’44 telén falujukat is elérte a front.
Amivel többjük volt, mint más családnak, annyival jutott több a szenvedésből is.
Az orosz katonák elől a szomszéd család portáján bújtak el a férfiak s a fiatal asszonyok. A házakban csak az idősebb asszonyok maradtak. Az élelmet a gyerekekkel küldték le az elbújtaknak. Egy nagy trágyadomb alatt volt a búvóhely kialakítva. Innen surrant egy-egy gyerek a kenyérért, melyet titokban félretettek, eldugtak az asszonyok. Így történt ez azon az estén is.
Egy szénaboglyába rejtették el az asszonyok a kenyereket, s mikor nem volt mozgás az udvaron, egy-egy gyerek kiosont és megragadott egy kenyeret. Aznap este azonban máshogy történt, mely egy életre nyomott hagyott az emberekben… s ha ma a szürke fátyol mögül könnycseppek indulnak, hát oka van annak. Éppen az a kislány volt soron, az ki édesanyjának megváltója volt, az ki a földre szabott életben a fényt elhozta… most nem bírta el „Krisztus testét”, félelmében elejtette a kenyeret… éppen egy heverő katona mellé, ki riadtában lőtt… s a fényhozó holtan rogyott össze. A gyermekét váró anya teste a lövés hallatán görcsbe ugrott, zokogva tépte volna fel rejteke ajtaját, ha nem fogják meg erős karok. Abban a pillanatban a föld alatt nagyobb erők csaptak össze a világgal, mit fölötte… egy őrjöngő anya eszét vesztett, reménytelen tusát vívja életüket féltő társaival… szeméből eltűnt az emberi lét, helyén valami túlvilági erő tüze lengett, karjában az izmok és idegek emberfeletti energiákat mozdítottak meg… Nem lehet ezt leírni jobban…
ott, akkor örökre elveszett valami. Mit Isten adott, az ember elvette.
A megtört asszony nem merte, nem tudta megírni e borzalmat férjének. El akarta mondani, várta a pillanatot, hogy átölhesse urát, hogy kisírhassa magát végre másik felének vállán… csak várta és várta. A pillanat nem jött el. A front elvonult, s nem tért vissza apósa és hitvese sem. Kósza hírek érkeztek, volt, hogy halálukról, volt, hogy fogságba esésükről. Nem ők voltak az egyetlen elmaradtak… öccsei közül ketten is odavesztek. A két asszony magára maradt az egyetlen gyermekkel. Mi tegnap még jól működő gazdaság volt, mára semmivé lett. Ki tegnap még boldog édesanya, szerető feleség volt, mára gyászoló özveggyé lett.
A fiatal anya, megmaradt gyermekével visszatért az atyai házhoz. Mennyire más volt most ez az otthon! Ami egykor boldog gyermekkornak adott helyet, most egy megtépázott asszony menedéke lett. Idővel a sebek gyógyulni kezdtek, s lassan-lassan visszaállt az élet rendje. Az idősödő édesapa értette a gazdálkodást, s hamar a település jobb módú parasztjai közé tartozott a család. A fiatalasszony a munkába temetkezett. Hiába a sanyarú sors, még mindig szép volt, s jó családban élt… akadtak lassan udvarlói is. Akadtak volna, azonban hallani sem akart senki felől. Sorra utasította el az érdeklődőket.
Egy efféle faluban azonban ez nem járhatott megtorlatlanul.
Hamar el is terjedt, hogy „ennek és ennek” a szeretője, azért nem akar az újra házasodni. Azonban nem foglalkozott a pletykákkal, némán és üresen tűrte a szóbeszédet… nem volt már ereje, azt elhasználta örökre.
Egy reggelen váratlan vendég érkezett. Mikor meglátta, kábultan rogyott a földre. Ő volt az, igen, visszatért a férfi, az egyetlen ember a világon, aki… hitte, remélte. De ez a férfi már nem az volt. Öt éven át várta a fogságban a pillanatot, hogy átölelhesse kedvesét, magához szoríthassa gyermekeit… és most itt áll, némán, szigorúan nézve feleségére. Nem itt kereste először, hanem régi otthonukban. Anyjától értesült gyermeke haláláról, és a szóbeszédről, felesége hűtlenségéről. Mi öt évig gyűlt benne, egyszerre tompán elsüllyedt valahol, és soha nem tért vissza többé.
„Itt maradsz?” – ennyit kérdezett csupán. „Itt” – ennyi volt a válasz.
A tűz, mely két embert eggyé olvaszt és az egekbe emel, egyetlen lángcsóva nélkül szürke hamuvá vált, s két ember szívét fekete korom fedte el… örökre. Mit Isten egymásnak alkotott, az ember elválasztotta egymástól.
Maradt hát apja házánál, annak gazdaságában, még két évig. Akkorra a gazda a falu első parasztjai közé tartozott. Ügyesen gazdálkodott, jó földeket vett, jól vetett és jól aratott, szépen gyarapította birtokát. Egy napon aztán a tulajdon, mi elébb helyezte őket a többi családnál, mélyebbre taszította őket mindenkinél. Az emberiség félelmetes dolgokra képes önmaga ellen. A megbecsült gazdából kulák lett, elvették mindenüket, földjeiket, házukat, állataikat, minden tulajdonukat. A gazda nem bírta ezt a terhet, önnön kezével vetett véget életének. Mit Isten segítségével megteremtettek, az ember könyörtelenül lerombolta.
Az asszony és testvére beálltak a TSZ-be, kis idő múlva szolgálati lakást kaptak. Közben családot alapított gyermeke is, megszülettek unokái, mára dédunokái. Az idő elrepült. Unokái külföldre költöztek, elhagyták szülőföldjüket. Eleinte még vissza-visszatértek, aztán lassan ez is elmaradt. Időközben eltemette fiát, ki elintézte a rendszerváltozás után, hogy édesanyja visszakaphassa régi otthonát.
Az otthont, ahol családba született, az otthont, melyben egyedül maradt.
Most is ott áll törött lábú hokedli a tornác előtt. Rajta lavór, melyben összegyűlt az esővíz. A víztükörben a magam arcát látom, míg egy könnycsepp hullámai nem lökik szét. Így mosódik el lassan a vályog, így múlik el a ház és vele az emlékek is. Ám ami megmarad, talán segít nekünk, hogy könnyebben elfogadjuk sorsunk.
