Nálatok milyen szófordulatok élnek a családban az időjárásról?
Már gyermekkoromban éreztem egy kettősséget magamban, mikor is egyszerre voltam lelkes résztvevője és mintegy kívülálló megfigyelője a húsvétnak. Én is jártam a házakat édesapámmal, testvéremmel, izgultam a versikém miatt, ettem ahol illett, siettem ahol kellett, de közben figyeltem, és próbáltam megérteni, hogy mit miért csinálunk.
El tudnád képzelni az otthonodat műanyagok nélkül? Régen ez nem is volt kérdés, s talán ez is közrejátszik abban, hogy ma a legletisztultabb lakás is mesterkéltnek tűnik egy parasztházhoz képest.
Mi lenne, ha végre nem állítanánk szembe a vegánokat a húsevőkkel?
Egy Balázs-nap emléke ez, amelynek kapcsán felmerülnek hitek, babonák, ünnepek, szimbólumok, szokások, melyeknek mi adunk célt és értelmet. Vannak, ha éltetjük őket, s nincsenek, ha észre sem vesszük: „mint lámpa ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom” – ahogy Szabó Lőrinc mondaná.
Szaunázz lélekkel, ahogy az indiánok!
Ebben az időszakban a lelkünk a fény után sóvárog. Ezt a belső vágyat, a reményadó fényt tudjuk otthonunkba hozni a lucabúzával.
Régi bölcsességek.
Három történet, melyek láthatatlan szálakkal kötődnek egymáshoz, és körbeérnek, akár a boszorkánygyűrű.
Vajon miben rejlik erejük, mi az a misztérium, amit egy pásztor még a XXI. században is éltetni tud?
Néha az embernek elege lesz, és nem vágyik semmi másra, csak hogy hagyja mindenki békén. Legyen végre csend! Vajon hol van ez a rejtélyes csend, amire annyira vágyunk? Hiszen tudja mindegyikünk, hogy hiába zárkózunk be a ház egy halk zugába, ilyenkor ez kevés, ez még nem „az a csend”. De vajon azt hol keressük? Megtalálhatjuk egyáltalán, vagy az fog ránk találni?
A magyar férfiember szívében a bicska kiemelt helyet foglal el. Talán hagyományainkkal együtt ez a vonzalom is kopni látszik, s egyre kevesebben érezzük ezt a különös kötelmet, de Kossuth kifejezéseivel élve, mi bicskarajongók sem fogyunk, hanem tömörödünk.
